Hidrológiai Közlöny 2003 (83. évfolyam)
2. szám - Szepesi Zoltán: Selmecbánya „aranykora” és a Hell család
SZEPHS I Z Selm ecbánya aranykora és a Hell család 91 tudományok területén nyújtott kimagasló teljesítményt. 1720-ban született harmadik fia Miksa, ki a jezsuita rendbe lépett, s európai hírű csillagász lett. A bécsi csillagvizsgáló igazgatója volt, de ő tervezte a nagyszombati, egri és budai csillagvizsgálók berendezését is. A dán király meghívására Vardőbe utazott, amikor is a Vénusznak a Nap előtt való elvonulásából kiszámította a Földnek a Naptól való távolságát. S ekkor hívta fel rendtársának, Sajnovics Jánosnak figyelmét a lapp nyelvnek a magyarhoz való hasonlóságára, amellyel az összehasonlító nyelvtudomány, és köztük a finn-ugor nyelvrokonság meglétét, s annak vizsgálatát segítette elő. Végül negyedik fia, az utolsónak született Mihály volt, ki mint „gépésztiszt" a szélaknai bányákba beépített gépekre felügyelt. Hell József Károly alapfokú iskoláit Szélaknán végezte. Gyors felfogású, értelmes gyerek volt, s már egészen kisfiú korában nagy érdeklődést tanúsított minden iránt, ami az ottani bányákban történt. Elsődlegesen a bányagépek érdekelték, melyek közül különösen az atyja szerkesztette vízikerekes- és lójárgányos gépek érdekelték, így érthető, hogy 19 éves korában már a felsőbibertárói gépüzem szolgálatában állt, hol atyja munkájában segédkezett. Atyja mellett igen nagy hatással volt rá a nálánál 13 ívvel idősebb, akkor már nagynevű Mikoviny Sámuel, ki a bécsi udvari kamara megbízásából 1729 óta dolgozott a Selmec-Szélakna vidéki erővíz-gazdaság megépítésén. Mikoviny volt az 1735-ben Szélaknán megnyílt bányatisztképző iskola első tanára, kinek a mechanika s hidraulika előadásait 1737-ben mint külön dotációval kinevezett gépészeti instruktor hallgatta. Nem volt még 20 éves, amikor az első vízemelő gépének, a „himbás-szekrényes" szivattyúnak a tervét papírra vetette, majd annak kismintáját bemutatta a selmeci szakembereknek. A szakértők látva, hogy a modell jól működik, elhatározták annak nagyban való megépítését, melyet 1738-ban a szélaknai Siglisberg-aknában helyeztek üzembe. A könnyű szerkezetű, aránylag kis helyet foglaló himbás szivattyú működésében annyira bíztak, hogy egyszerre kettőt készíttettek s azokat oly módon szerelték föl, hogy egyszerre kettőt készítettek, s azokat oly módon szerelték föl, hogy az egyik gép elfolyó vize hajtotta a másik gépet. Ez ugyan megindításakor súlyos töréseket szenvedett, melyet a lefelé haladó vízszekrény gyorsuló mozgásából adódó dinamikus erők és a statikus teher arányának megváltozása okozott. Amikor Hell felismerte e káros hatást és kiküszöbölve azt újból üzembe helyezte a szivattyúkat, azok több éven át megbízhatóan, s minden nagyobb üzemzavar nélkül emelték a bányavizet. Az új gép nem csak teljesítményével, de az addigi vízikerekes bányagépektől teljesen eltérő szerkezetével is egészen meglepőt s újat jelentett a szivattyúszerkesztés történetében. A különleges gép egy csapásra ismerté tette Hell József Károly nevét, ki ettől kezdve éjt nappallá téve dolgozott tovább a bányák gépesítésén s készítette gyors egymásutánban a legcsodálatosabb vízemelő gépeket, melyek teljesen új irányt jelentettek a XVIII. század gépészetében. Míg ugyanis nagynevű atyja és kortársai még mindig csak vízikerekekkel hajtott gépberendezéseket gyártottak, addig Hell József Károly lényegesen továbbfejlesztette a gépeket s a vízikerék teljes kiiktatásával megteremtette a mai bányagépészet alapját, sőt bizonyos fokig a hidraulikus motorú gépek első típusát is. Hell ezzel az újítással nemcsak korának volt külföldön is elismert legnagyobb úttörője, de egy olyan mechanizmust szerkesztett, amelyhez mint ideális típushoz napjainkban is viszszatérünk. Himbás-szekrényes vízemelő gépét 1749-ben a szélaknai Felsőbibertáróhoz beépített „vízoszlopos szivattyú "-ja követte, mely mai szemmel nézve is forradalmi újítás volt a bányagépészet történetében. Igazolja ezt az is, hogy teljesítményével egymás után kiszorította az alsó-magyarországi bányakerületben eddig használatos ló-járgányos-, rudas-, tűz-, és egyéb gépeket úgy, hogy 1768-ban összesen 9 vízoszlopos szivattyú dolgozott már a Selmec-szélaknai bányakerületben. De mindezeknél ékesebben a szivattyú használhatóságáról s kitűnő szerkezetéről ama tény, hogy Hellnek a Zsigmondaknába 1759ben beépített 24,6 lóerős vízoszlopos szivattyúja még több mint száz évvel később, 1865-ben is zavartalanul működött. A Lipót aknán 1749-ben beépített első szivattyúja pedig még 1861-ben is üzemben volt. Még mindig elismerően beszéltek az akkori bányászkörökben a négy év előtt feltalált nagy teljesítményű vízoszlopos szivattyúról, amikor 1753-ban a 40 éves Hell József Károly selmeci főgépmester újabb szivattyúval lepte meg a bányászatot. Ez év márciusában helyezte ugyanis üzembe a szélaknai Amália-aknában a „léggép"nek nevezett szivattyúját. A gép nem csak azért volt korszakalkotó találmány, mert elsőnek alkalmazott sűrített levegőt vízemelési célokra, de mert messze megelőzve korának minden akkor ismert és tökéletesnek tartott gépszerkezetét, kiküszöbölte a dugattyúkat, és a sűrített levegőnek közvetlen mechanikai hatásával oldotta meg a vízemelést. A szivattyú 1770-ig megszakítás nélkül dolgozott, amikor is az aknán feleslegessé vált és leszerelték. Hell léggépe nem csak a maga idejében volt kiváló, jeles alkotás, de ma is az, hiszen napjaink olajbányászatában nélkülözhetetlen és világszerte használt un. „gázlift "-es, vagy „segédgázas" termelés - ahogyan azt a mai szakirodalom is elismeri - nem más, mint a Hell-féle léggép munkaelvének modern, korszerűsített megjelenítése. A robbantásnak a bányászatban való bevezetésén kívül a kor szakemberének legjelentősebb bányászati érdeme kétségtelenül a gőzerő, mint energiaközvetítő elem felhasználása volt. Az európai kontinensen elsőnek Újbányán alkalmazták, ahol valamikor rendkívül vízveszélyes, de annál jövedelmezőbb aranybányászat folyt. Egykori feljegyzésekből tudjuk, hogy az ott munkába állított gőzgépet, vagy amint akkor nevezték „tűzgépet" egy Isaak Potter nevű angol gépész készített és szerelt fel 1722-ben. A gép eleinte kitűnő eredménnyel dolgozott, amikor is a sorozatos géptörések és a vele járó javítások miatt nyolcévi vesződséges és rengeteg pénzt emésztő munka után a vízemelést a bányavállalkozók beszüntették, és a gépet leszerelték. A kudarc ellenére - felismerve a gőzgép jelentőségét - Joseph Emánuel Fischer von Erhach tervei alapján 1734 és 1758 között különböző aknákon hat tűzgépet ál-
