Hidrológiai Közlöny 2003 (83. évfolyam)

1. szám - Megemlékezések Dégen Imre (1910–1977) vízügyeink 1955–1975 közötti vezető egyénisége elhunytának 25. évfordulója alkalmából (Szeged, 2002. június 17-én) - Rozgonyi Tamás: Dégen Imre és a vízügyi szervezet alakulása

6 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2003. 83. ÉVF. 1. SZ. nek fontosságát is - itt ugyanaz a helyzet, mint a vízkároknál: a vizek elszennyeződése miatt keletkezett kár nagyobb, mint a megelőzés költsége. A vízgazdálkodás fejlődését további eredmények is mutatják. Dégen ilyennek tekintette a Feljegyzésben megemlített, de nem részletezett gazdasági átalakítást, amelynek során a vállalatszerű tevékenységet fokozatosan leválasztották a költségvetési szervekről, csökkentve ezzel az állami költségvetés terheit. Ezt 1972-ben a Gazdaságpolitikai Bizottság számára készült előterjesztés tervezete is eredménynek könyvelte el, és a szervezési eredmények között említette a Vízügyi Alap, a tanácsi és vállalati fejlesztési alapok, valamint a társulati érdekeltségi rendszer megteremtését. A Feljegyzésben Dégen csupán rövid említést tesz arról, hogy a községi vízművek fejlesztését nagymértékben elősegítették a vízmű társulatok. Szakértők azonban kimutatták, hogy jelenlegi városaink több mint 50 százalékában társulati úton épültek meg mind a vízművek, mind a csatornaművek. A társulati víz- és csatornamű- beruházások összegének 52 százalékát közvetlenül az érintettek fizették, elsősorban a lakosság. „A vízmű- és csatornamű társulatok első tízéves működésének eredményeként 285 vízitársulat által végzett munkák teljes költsége 940 millió Ft volt. A megépített közel 3400 km vízvezeték hálózaton mintegy 11 000 közkifolyó létesült, és több mint 50 ezer ház bekötése útján 630 000 fo jutott vízvezetéki vízhez." A Dégen-korszak vízügyi eredményei között további létesítmények is említésre méltók. Az üzemi és üzemközi vízrendezési munkákban már 1958 óta jelentős szerepük volt a vízgazdálkodási társulatoknak. 1975 körül 90 vízitársulat 8 millió hektár területen működött, évi termelési értékük megközelítette az egymilliárd forintot. A ténylegesen halastóként üzemelt terület 1945-ben 8000, 1955ben 14 000, 1975-ben 21 000 hektár volt. Meg kell említeni a nagy csatornaépítéseket, a lecsapolásokat, a folyóés patakszabályozási munkákat is. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a kiépült vízügyi szervezet eredményesen vette fel a küzdelmet a nagy árvizek ellen (1965, 1970, 1974). A vízgazdálkodásról kirajzolódó pozitív képre árnyékok is vetődnek. A vizsgált dokumentumokból - a korszak kritika-önkritika, eredmények-hibák dichotóm felosztásának megfelelően - mindazok a gondok is megismerhetők, amelyekkel a vízügynek meg kellett küzdenie. Ilyen visszatérő probléma a már a Feljegyzésben is említett „közműolló", a vizek nem megfelelő tisztítása, vagy a települések vízellátásának aránytalansága, amiket további dokumentumok hiányzó kapacitásokra, létesítmények megépítésének elmaradására, végső soron anyagi okokra vezettek vissza. A Függelékben közölt minisztertanácsi határozat a hiányosságokat illetően azt állítja, hogy „Az elért eredmények ellenére, a növekvő igényekkel a fejlődés nem tudott lépést tartani". A Gazdaságpolitikai Bizottságnak készült előteijesztés tervezete hiányosságként említi, hogy a vízkárelhárítás biztonsága nem éri el a szükséges szintet, mivel fejlesztése nem tartott lépést a védett érték növekedésével és az árvizek szintjének emelkedésével. Szóvá teszi, hogy a belterületek vízrendezése elmaradott, karbantartásuk elhanyagolt. Az idézett minisztertanácsi határozat szerint rekonstrukcióra szorulnak a vízművek létesítményei (víztermelő telepek, tározó medencék), a csőhálózat és a csatornahálózatnak több mint a fele; a kikötők berendezéseinek műszaki színvonala nem kielégítő, és a vízi közlekedés elmaradott, a rakodás gépesítése nem eléggé fejlett. Végül az idézett források szerint bizonyos problémák meglévő adottságaink alacsony kihasználtságából is adódtak, a minisztertanácsi határozat szerint ez volt a jellemző víziút hálózatunk és hévizeink esetében. Mindezek okaira a forrásokból az anyagiak mellett egyéb, ezzel nem mindig összefüggő okokra is lehet következtetni. A Gazdaságpolitikai Bizottság számára készült, már említett előteijesztés-tervezet szervezési hiányosságként említi, hogy az állami, üzemközi és üzemi vízrendezési művek fejlesztése nem eléggé összehangolt, a vízgazdálkodás koordinálatlanságát fokozta egyes nem kellően mérlegelt helyi érdekek és iparfejlesztéshez kapcsolódó igények tervszerűtlen, soron kívüli kielégítése, valamint az infrastruktúra elmaradása az általános gazdasági fejlődés szintjétől. A dokumentumokban megjelölt hiányosságokból, elmaradásokból számunkra itt két következtetés adódik. Az egyik az, hogy noha a vízgazdálkodás mérlege összességében pozitív - mindenesetre a szóvá tett problémák (karbantartás, az adottságok kihasználatlansága) kisebb fajsúlyúnak tűnnek a megvalósult létesítményekhez és az egyéb eredményekhez képest - úgy tűnik, hogy a dégeni időszak végére az addigi lendületes fejlődés megtorpant. Ezt megerősítik a vízügyi munkatársak visszaemlékezései és a statisztikai adatok is. A vízgazdálkodás beruházásainak részesedése az összes népgazdasági beruházásokból 1972-ben érte el az 1947-1985-ig teijedő időszakban a csúcsot, 6,07 százalékot, ettől kezdve a dégeni időszak végéig folyamatosan csökkent, 1975-ben 4,76 százalék volt. (Ezután a trend ismét emelkedik 1985-ig, de a 1972es arányt még ekkor sem éri el.) A másik következtetés: úgy tűnik, az OVH elnökét akár ezekre - a vízügy által is elismerten valós - problémákra hivatkozva is el lehetett volna távolítani államtitkári pozíciójából. Ezekről viszont a pártvizsgálat tapasztalatairól írott Jelentés semmit sem tud, amiből az is következik, hogy a vizsgálatot végző „elvtársak" ezeknek a dokumentumoknak a színét sem látták, vagyis a munkára a KB Titkársága - talán nem véletlenül - olyanokat jelölt ki, akiknek a téma lényegéről fogalmuk sem volt, a vízügyeket legfeljebb a csapból ismerték. Ebből ered a pártvizsgálat egyik sokat mondó pikantériája, hogy tudniillik a későbbi párthatározatok több ponton szakmailag voltaképpen igazolják, alátámasztják Dégent. Az MSZMP KB határozata az V. ötéves terv irányelveiről 1975. november 26-27-én kimondta, hogy „Meggyorsult a vízgazdálkodást szolgáló létesítmények és rendszerek építése. A településfejlesztéssel és a lakásépítéssel összhangban bővült a közműves vízellátás és a csatornahálózat". „A vízigények és vízkészletek egyensúlyának megteremtése, a víz hatékony hasznosítása, az iparfejlesztés, a kiemelt üdülőterületek és közművesítetlen területek vízellátása szükségessé teszi a víztermelő-szolgái-