Hidrológiai Közlöny 2003 (83. évfolyam)

1. szám - Megemlékezések Dégen Imre (1910–1977) vízügyeink 1955–1975 közötti vezető egyénisége elhunytának 25. évfordulója alkalmából (Szeged, 2002. június 17-én) - Rozgonyi Tamás: Dégen Imre és a vízügyi szervezet alakulása

7 tató létesítményrendszerek fejlesztését. Gondoskodni kell az ár- és belvizek által veszélyeztetett nemzeti vagyon biztonságos megóvásáról. Tovább kell növelni a közműves vízellátásban és csatornázott területen élő lakosság és a hálózatba bekapcsolt lakások arányát, különösen a fővárosban és a nagyobb ipari központokban." 1977-ben az MSZMP KB határozata a hosszú távú külgazdasági politika és a termelési szerkezet fejlesztésének irányelveiről szintén megállapította. „Továbbra is alapvetö feladat a kiegyensúlyozott vízgazdálkodás. Ennek érdekében folyamatosan, erőforrásainkkal összhangban kerüljenek kiépítésre a tárolók és a vízátvezető rendszerek. Az ipartelepítés gyakorlatában részesüljenek előnyben azok a területek, amelyekben a vízgazdálkodási feltételek kedvezőbbek." 1978-ban ismét szóba került a vízgazdálkodás, ezúttal a mezőgazdaság és az élelmiszeripar helyzetéről, fejlesztésének feladatairól szóló KB-határozatban, amely a természetes vizek korlátozott mennyiségére hivatkozva sürgeti a vízkészletek célszerűbb felhasználását, minőségének fokozottabb megóvását. „A felhasználható vízkészletek növelése érdekében folytatni kell a helyi tározók és a nagyobb térséget átfogó rendszerek építését." Ezenkívül a határozat többek között célul tűzi ki az öntözött teriiletek bővítését, a talaj vízkészletének a megóvását, a belvízkárok csökkentését, és a vízkiemelő technológiák elterjesztését is. Végül 1985-ben a VII ötéves terv irányelveiről szóló KB határozat ismét előtérbe állítja a takarékos vízfelhasználást és a víz minőségének a védelmét. A Dégen-korszak vízgazdálkodásának szűkebb szakmai része itt tulajdonképpen lezárható. A vizsgált dokumentumokból az derül ki, hogy Dégen Imre fö „bűnei" nem is annyira szakmai vagy gazdasági vonatkozásúak voltak, hanem politikailag kifogásolható „hibák". Jellemző, hogy a Jelentés (és a Tájékoztató) legterjedelmesebb része ezekkel foglalkozik. A Jelentés 1. része „Káderproblémák" címmel részletezi az eljáró személyekben megütközést keltett értesüléseket Egy neves vízügyi szaktudósról (akit egyébként korábban a munkaérdemrend arany fokozatával is kitüntettek) például azt állítják, hogy „az 1920-as években tagja volt a fehérterror egyik hírhedt különítményének, a műegyetemi csendőrzászlóaljnak". „Több szakmai témájú könyve jelent meg, melyek szélsőjobboldali, antiszemita, fasiszta szellemben íródtak." (A szóban forgó szerző munkái nyilvános könyvtárban megtalálhatók. Az első zsidótörvény évétől 1942-ig - amikor tehát az illetőnek „törvényes" lehetősége lett volna ilyen nézetek kifejtésére három - nem csak műszaki témájú - könyvét vizsgáltuk meg abból a szempontból, hogy tartalmaznak-e ilyen jellegű kitételeket. Természetesen a kifogásolt „eszmeiségre" a leghalványabb utalást sem találtunk. Mindez arra vall, hogy a pártvizsgálatot végző káderek és megbízóik elemi fáradságot sem vettek az értesüléseik ellenőrzésére, ennek ellenére a KB Titkársága által jegyzett Tájékoztató minden fenntartás nélkül, szó szerint átveszi a szerző ellen emelt vádakat. A Jelentés emellett - hasonló „megalapozottsággal" - még több reakcióst, összeesküvőt, kémet és kártevőt leplez le a vízügyben. A színvonalra jellemző a kntikai-önkritikai szellem hiányolása, és annak megállapítása, hogy az OVH 15 felsőszintű vezetője közül csak egy munkás és egy parasztszármazású. Jelentésnek ez a része miközben torzulásoknak bélyegzi a Dégen által irányított vízgazdálkodás szakmai működését, más megállapításaival valójában meglehetősen magas színvonalát valószínűsíti. Még a Tájékoztató határozati része is kénytelen megállapítani, hogy „az OVH az elmúlt évek során alapvetően eleget tett a népgazdasági célkitűzések megvalósításából ráháruló feladatoknak. Átlagos és rendkívüli időszakokban (árvíz és más elemi csapás idején is) általában jól teljesítette a feladatát". Az értékelés egyik, szinte nevetséges paradoxona az, hogy a Jelentés állításai szerint az ún. hármas követelmény (politikai megbízhatóság, vezetői alkalmasság, szakmai hozzáértés) éppen a „szakmai szempontok misztrfikálása miatt" nem érvényesült, a „vezetés egyoldalúan a szakmai képzést ösztönözte", a vízügyi szakemberek csak szakmai kérdések iránt érdeklődnek. És vice versa, az ellenségkereső funkcionáriusokból „bírálatot" vált ki, hogy „az OVH legfelső vezetői állományának (a főhatósági osztályvezetőig bezárólag) 50 százaléka tagja a pártnak", és a „vezetők politikai képzésének igénye a legutóbbi időkig alig merült fel". A Jelentés néhány kitétele félreérthetetlenül arról árulkodik, hogy Dégen félreállításának komoly hatalmi okai voltak: „a káderhatáskör gyakorlásában az illetékes pártszervek nem tudnak együttműködni az OVH vezetőjével", aki kinevezési és felmentési kérdésekben nem működött együtt a pártszervekkel. Dégen kinevezési jogköreinek centralizáltságával, amit a Jelentés 1 részének b) pontja kifogásol, valójában az a baj, hogy megnehezíti a párthatáskör érdemi gyakorlását Mint az eddigiekből tehát kiolvasható, a Dégen vezette vízgazdálkodás ellen nem tudtak érdemi kifogásokat emelni - a Tájékoztatóban jelzett, több mint 60 fővel folytatott „elbeszélgetés", írásos anyagok „tanulmányozása", és mintegy 20 vízügyi objektum megtekintése után sem. Sőt, a hozzáférhető dokumentumokból inkább az ágazat meglehetősen eredményes működésére derült fény. Dégen sikerei - amelyek elsősorban a korabeli társadalmi, gazdasági, műszaki viszonyokkal összefüggésben értékelhetők - több tényezőre vezethetők vissza. Ilyen volt például, hogy a második világháború előtti nagy vízellátási lemaradásokat látványosabban lehetett behozni, mint azokat, amelyeknél a jó kiépítettség már korábban is biztosítva volt. Ebben az államosítások bizonyos történetileg rövid távúnak bizonyult előnyei is megmutatkoztak, például abban, hogy az állami prioritásoknak minden más alárendelhetővé vált, mivel az ellentétes érdekek megszerveződésétől nem kellett tartani. A pénzeszközök koncentrálhatok voltak egyes területeken, az állami nagybirtokok egyszerűbbé tették a védekezési és a kárelhárítási munkákat, az egységes tulajdonviszonyok nem osztották meg a kapacitásokat, az állami normatívák kikényszeríthetősége elősegítette a feladatok megoldását. (A hosszabb távú hátrányok a vízgazdálkodásban is a nyolcvanas évektől kezdve éreztették egyre erőteljesebb hatásukat.) A kortársak visszaemlékezéseiből kiderül, hogy Dégen fénykorában sikeresen ki tudta használni politikai kapcso-