Hidrológiai Közlöny 2003 (83. évfolyam)

1. szám - Megemlékezések Dégen Imre (1910–1977) vízügyeink 1955–1975 közötti vezető egyénisége elhunytának 25. évfordulója alkalmából (Szeged, 2002. június 17-én) - Rozgonyi Tamás: Dégen Imre és a vízügyi szervezet alakulása

ROZGONYIT.: Dégen Imre és a vízügyi szervezet 5 zásra vonatkozó vádat, sőt szükségesnek tartja a gyorsabb ütemű fejlesztést, a vízgazdálkodásnak, mint termelési tényezőnek az összehangolását a mezőgazdasági termelés teljes folyamatával. Az öntözés nagyarányú területi kiterjesztése az ötvenes évek végétől indult meg. 1945 előtt mindössze 12000-15000 hektár területen folytattak öntözést, 1975-ben már 380 000 hektáron, „és az öntözésre berendezett terület teljes kiterjedése 450 000 ha" volt. A Feljegyzés szerint ugyancsak megalapozatlan a pártvizsgálatnak az a megállapítása, hogy a belvízrendezés háttérbe szorult Dégen adatokkal bizonyítja ennek az ellenkezőjét, a belvízrendszerek levezető-képességének dinamikus növekedését, amely „a mezőgazdasági termelés belterjes fejlődésének fontos feltételét teremtette meg". A máig továbbgyűrűző vitákra tekintettel, fel kell figyelnünk arra, hogy a Feljegyzés talán leginkább tanulságos megállapításai a nagylétesítmények vízgazdálkodási szerepével kapcsolatosak. Dégen megindokolja ezek létesítésének szükségességét. így véli, nemhogy túlfejlesztés történt volna, hanem inkább lemaradás volt kimutatható. A vízgazdálkodás alapja ugyanis a vízkészlet 1945-től 1975-ig 1 milliárd m

3-ről csaknem 6 milliárd m

3-re emelkedett az évi vízigény. „A természetes vízkészlet már sem mennyiségileg, sem minőségileg nem volt alkalmas az igények kielégítésére." A vízfelhasználók (lakosság, ipar, mezőgazdaság) vízszükséglete és a vízkészletek közötti egyensúly követelménye szükségessé teszi „a lefolyás szabályozását", „a nagytérségek vízviszonyainak átfogó szabályozására alkalmas vízgazdálkodási rendszerek létrehozását, vízpótló művek építését. Ez a rendeltetése a Tiszalöki és a Kiskörei Vízlépcsőnek is. Ezek komplex vízgazdálkodási létesítmények, nem csupán a mezőgazdaság vízigényének kielégítésére létesültek, hanem a térség gazdasági fejlődése szempontjából alapvető jelentőségű infrastrukturális művekként. így a Tiszalöki Vízlépcsőből nyert víz felhasználásával nyílt lehetőség a Debrecen környéki ipar fejlesztésére is." „Még inkább ipari rendeltetésű a Kiskörei Vízlépcső, amelynek duzzasztóműve mintegy 300 millió m

3-es vízbázist" jelent, és „a közép-tiszavidéki térségben" ennek „révén biztosítható a szükséges vízmennyiség". „Ez a létesítmény évente 110 millió kWh villamos energiát is termel, és jelentősége a víziközlekedés szempontjából sem elhanyagolható, mert 1300 tonnás hajók közlekedésére is alkalmas, 120 km hosszúságú hajóutat" biztosított. A lefolyás-szabályozást szolgálják a síkvidéki, a hegyés dombvidéki tározók is, amelyek legnagyobbrészt az 1955-tel kezdődő két évtized során épültek. A csaknem 300 tározó a kisköreivel együtt 1 milliárd m

3 víztömeget tartalékolhat. Ennek az a jelentősége, hogy Dégen már akkor felismerte: „a természetes vízkészletek a vízgazdálkodás szabályozó tevékenysége nélkül egyre kevésbé jelenthetik a vízigények kielégítésének" biztosítékát. A Feljegyzésben Dégen nem titkolja el azokat a hiányosságokat, elmaradásokat sem, amelyekkel az akkori vízgazdálkodásnak szembe kellett néznie. Ilyen volt a városok és a községek vízellátottsága közötti nagy különbség. Budapest 94 százalékban, a vidéki városok 85, a mezővárosok 80, de a falvak csak 40 százalékban részesültek közműves vízellátásban. Nem volt kielégítő a tárolókapacitás, ami az ellátás zavartalanságát nehezítette, valamint a vas-, mangán-, metántartalmú ivóvíz tisztítása. A lakosság vízellátásával összefüggő probléma volt, hogy bár a csatornázott területen élő lakosság aránya 1945-től 13-ról 36 százalékra, a hálózat hossza 1700 km-ről 6000 km-re nőtt, de a csatornázás és a szennyvíztisztítás jóval elmaradt a vízellátás fejlődése és az indokolt igények mögött. Helyenként a lakosság vízellátásának rovására túlzott mértékű volt az ipar felhasználása a közüzemi vízmüvek termeléséből (40-50%). Az ipari szennyvizek már akkor is nagy mértékben károsították a vízkészletek minőségét. A vízkészleteinket különösen károsan szennyező anyagok mintegy 30-35 százaléka származott az iparból. Az ipari üzemekből kibocsátott használt vizeknek kb. 30 százalékát kezelték megfelelő mértékben, részlegesen tisztították 35-40 százalékát, és kezeletlenül bocsátották a befogadókba a szennyvizek 30-35 százalékát. Dégen az öntözéssel kapcsolatban problémaként említi, hogy az öntözőberendezések kihasználtsága nem kielégítő, a hordozható berendezések nagy része elavult, pótlásuk túl költséges. A Feljegyzésben a nagylétesítmények megépítését illetően Dégen semmiféle elmaradásról nem ad számot. A Feljegyzés elsősorban a Jelentésben felvetett támadásokra reagál. Más, korabeli, szintén nem nyilvános dokumentumokból, mai statisztikákból és szakirodalmi feldolgozásokból a korszak vízgazdálkodási történetének további fejleményei ismerhetők meg Az eredmények között említhető például az árvízvédelmi vonalak kiépítése, erre adat a Feljegyzés végén lévő táblázatban is található. Dégen szerint a kellő biztonsággal kiépített árvízvédelmi vonalak hossza az 1955-ös 550 km-ről 1975-re 2200 km-re nőtt. (Ez csak az előírt méretre kiépített töltések adata. Az árvízvédelmi fővédvonalak hossza 1955-ben 3850 km, 1975-ben 4183 km volt.) A vízgazdálkodás távlati fejlesztésének irányelveiről szóló 2006/1973. (I. 31.) Mt. határozatba - amelyet Dégen a Feljegyzés elkészítéséhez is felhasznált - bekerült többek között, hogy az ország területének 25 százaléka árvízvédelmi művekkel védett terület, itt él a lakosság 30 százaléka, és mintegy 300-350 milliárd Ft értékű vagyon található rajta. A vízkárok elleni védekezés szóba került már a Politikai Bizottság 1960. január 19-i ülésén is, ahol a vízgazdálkodás fejlesztése volt napirenden - az 1975-ig tartó korszakban először és utoljára. A jegyzőkönyv tanúsága szerint, Dégen szakmai tudásával uralta a helyzetet. A vízkárok elleni védekezés magas költségeivel kapcsolatos ellenvetésekre válaszul kifejti, hogy a statisztikusok szerint Magyarországon 4-5 évenként nagy károkat okozott az árvíz, és ezek a károk többszörösét jelentik a fejlesztés költségeinek. Védekezni kell a belvizek ellen is, mert a 30 napos levezetési idő alatt kipusztulnak azok a mezőgazdasági kultúrák, amelyek nem bíiják hét napnál tovább a víz alatt. A vízgazdálkodás fejlesztésében a vízkárok elleni védekezés az elsődleges, enélkül a vizek hasznosításának a feladata sem oldható meg, kivéve az ivóvíz biztosítását. Dégen hangsúlyozta a szennyvíztisztítók fejlesztésé-