Hidrológiai Közlöny 2003 (83. évfolyam)

1. szám - Megemlékezések Dégen Imre (1910–1977) vízügyeink 1955–1975 közötti vezető egyénisége elhunytának 25. évfordulója alkalmából (Szeged, 2002. június 17-én) - Rozgonyi Tamás: Dégen Imre és a vízügyi szervezet alakulása

4 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2003. 83. ÉVF. 1. SZ. A fent idézett interjúk tartalmán túl is közismert, hogy a magyar vízügy második világháború utáni történetében meghatározó volt a „dégeni hőskorként" emlegetett két évtized, amely ma is felismerhetően mély nyomokat hagyott a magyar vízügyi szervezet felépítésének, működésének, a szervezetben dolgozók mentalitásának, értékrendjének: egyszóval szervezeti kultúrájának alakulásában, csakúgy, mint a vízügy társadalmi megítélésének formálódásában. Az 1975. április 15. és június 15. között Dégen Imre ellen lefolytatott, úgynevezett pártvizsgálat irataiból, valamint az idáig előkerült, mindeddig tudományosan feldolgozatlan jogi és levéltári forrásokból a hetvenes évek közepéig viszonylag jól nyomon követhetők a vízügyi ágazat eredményei, problémái, továbbá az ezeket meghatározó politikai-gazdasági környezet. A Dégen elleni vizsgálat során néhány szakmai vádat is megfogalmaztak a Dégen vezette vízgazdálkodás ellen, melyek feltehetően inszinuációs szándék miatt kerültek be az anyagokba. így például a „Jelentés az OVH-nál folytatott pártvizsgálat tapasztalatairól" a vízgazdálkodás egészében fellelhető „egészségtelen torzulásokról" szól: a vízgazdálkodás nem igazodik a tényleges népgazdasági igényekhez; az ipari és a lakossági vízellátás rovására a mezőgazdaság igényei kerültek előtérbe; látványos vízügyi létesítmények helyettesítik a valós szükségletekkel arányos vízgazdálkodást, az öntözőkapacitás fejlesztése meghaladta a mezőgazdasági üzemek tényleges igényeit; a Kiskörei Vízlépcső öntöző kapacitása nincs kihasználva; a belvíz elvezetést elhanyagolták, s végül megoldatlan több nagyváros (Miskolc, Pécs) megfelelő vízellátása. Dégennel közölték az ellene folytatott eljárás tényét. Nincs tudomásunk arról, hogy a politikai jellegű vádakra Dégen írásban válaszolt volna, de ezeket a szakmai jellegű felvetéseket nem hagyhatta szó nélkül, és írásba foglalta érveit. A „Feljegyzés a vízgazdálkodási ágazatok fejlesztési tendenciáiról" címet viselő, táblázattal kiegészített dokumentumról hiányzik a szerző nevének, a keletkezés időpontjának a feltüntetése, és minden egyéb megjelölés is. A feljegyzés a tudományos értekezések stílusában íródott (Dégen oktatott a Budapesti Műszaki Egyetemen), hangneme tárgyszerű, elfogulatlan, nyoma sincs benne sem az eljárás iránti indulatnak, sem pedig valamiféle mímelt önkritikára indító megalázkodásnak. Miközben cáfolja a szakmaiság köntösébe öltöztetett vádakat, áttekinti a 20 éves fejlődést, az előzményeket és a még megoldásra váró feladatokat. Dégen írása egyfajta szakmai végrendeletnek is tekinthető. Dégen precízen, számokkal támasztja alá a pártvizsgálat megállapításainak alaptalanságát, összefoglaló táblázatot is készít a vízügy 1955-1975 közötti két évtizedes fejlődéséről Gondolatmenete a vízgazdálkodás három súlyponti kérdésére összpontosul: elsőként a lakossági és az ipari vízellátással foglalkozik, majd a mezőgazdasági vízellátás helyzetével, végül a nagylétesítmények vízgazdálkodási szerepével. Dégen kiindulása szerint „a népgazdaság szerkezetében végbement változással összhangban" az utóbbi másfél évtizedben „megfelelő szerkezeti átalakulás következett be a vízgazdálkodás ágazati arányaiban Míg korábban a vízgazdálkodás túlnyomórészt "mezőgazdasági jellegű tevékenységekre korlátozódott", az ötvenes évek közepétől „kilépett - az ország korábbi agrár jellegének megfelelő szűkebb kereteiből", és „túlsúlyba jutott a lakosság és az ipar vízellátása": az összes vízügyi beruházáson belül a IV. ötéves tervben 72 százalékkal részesedett. „A lakossági kommunális vízellátás korábban a vízgazdálkodás legelhanyagoltabb ágazata volt." „Az ország népességének 1945-ben még mindössze 22 százaléka részesült vezetékes vízellátásban", „ami túlnyomórészt Budapestre és néhány nagyobb város belső területére korlátozódott. 1955-ben a községi lakosságnak csak 4-5 százaléka részesült közműves vízellátásban, jelenleg ez az arány 40 százalékos. Különösen dinamikus volt a fejlődés az 1965-1975 közötti időszakban, amikor a községi lakosság ellátottsági aránya 10-ről 40 százalékra emelkedett „Korábban a falvakban szinte ismeretlen volt a vízmű", 1975-re már 1030 községben vízművek szolgáltatták a lakosságnak a vizet. "A községi vízművek fejlesztését nagymértékben elősegítették a vízmű társulatok, amelyeknek szervezése 1960. körül indult meg". Egy évtized alatt megkétszereződött az ivóvízzel ellátott lakosság száma. „Az ország összes népességének 1975 végén már 65 százaléka részesült vezetékes vízellátásban". Ez akkoriban megfelelt „a közepesen fejlett európai országok ellátottsági színvonalának". Ezt a színvonalat „nemcsak az ellátott lakosok számának növekedése, hanem a fajlagos vízfogyasztás növekedése is jellemzi". Ez 1975-ben 120-130 liter/fő/nap volt, ami megközelítette az európai átlagot. „A felszabadulás után az ivóvíztermelő kapacitás megötszöröződött, a vízvezetékhálózat 5000 km-ről mintegy 25 000 km-re növekedett." Dégen szerint az OVH „úttörő jelentőségű munkát végzett a regionális vízművek létrehozásában", amelyek „egy-egy ipari vagy üdülési szempontból jelentős régió vízgazdálkodásának átfogó megoldására" jöttek létre (például a borsodi és a tatabányai iparvidéken, a Mátrában, Nógrádban, a Balaton és a Velencei-tó térségében). A létrejött Balatoni Központi Regionális Vízellátó Rendszer, amelynek vízbázisa az addig hasznosítatlan karsztvíz, a Balaton menti üdülőtérségben a víztermelési kapacitást az utóbbi 15 évben napi 15 000 m

3-ről 100 000 m

3re növelte. A korszak egyik legfőbb fejlesztési célja volt, hogy a vízgazdálkodás „a gyors ütemű iparosodás megnövekedett vízigényét mennyiségi és minőségi vonatkozásban is kielégítse". A Feljegyzés szerint a vízgazdálkodás lépést tudott tartani az iparosodással. (Az ipari vízforgalom 1950-től 1975-ig hatszorosára, az ipan frissvíz használata négyszeresére növekedett.) „Hazánkban elsőként a vízgazdálkodás területén jött létre a környezetvédelem átfogó műszaki, igazgatási és jogi szabályozó rendszere" - állapítja meg a Feljegyzés szerzője. Ennek köszönhetően „vizeink rohamos elszenynyeződési folyamata lelassult, több helyen pedig megállt". Az 1960. évi 60 százalékról 30 százalékra csökkent a tisztítatlanul kibocsátott ipari szennyvizek aránya. Ami a mezőgazdasági célú vízgazdálkodást illeti, Dégen határozottan visszautasítja a túlzott mértékű beruhá-