Hidrológiai Közlöny 2003 (83. évfolyam)

XLIV. Hidrobiológus Napok: "Ritkán vizsgált és különleges vizek" Tihany, 2002. október 2-4.

14 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2003. 83. fi

VF. Hínárosban élő felsőrendű rákok (Malacostraca) minőségi és mennyiségi viszonyai a Balaton különböző medencéiben B. Muskó Ilona

1 - Leitold Helga

2 'MTA Balatoni Limnológiai Kutatóintézet, 8237. Tihany, *Veszprémi Egyetem Biológiai Tanszék, 8200. Veszprém Kivonat 2000-ben három alkalommal (májusban, júliusban és októberben), 2001-ben négy alkalommal (májusban, júliusban, szeptemberben és októberben) vettünk hínármintát Keszthelynél, Szigligetnél, Tihanynál és Balatonalmádinál olyan zsák alakú mintavevővel, amely lehetővé teszi a hínár és a rajta megtelepedett 300 pm-nél nagyobb gerinctelenek kvantitatív mintavételezését. Mysidacea (Limnomysis benedeni), Amphipoda (Chelicorophium curvispinum (= Corophium curvispimim), Dikerogammarus bispinosus, Dikerogammarus haemobaphes és Dikerogammarus villosus) és Isopoda (Jaera istri) reprezentálta a felsőrendű rákokat, melyek mindegyike pontokáspi faj. L. benedeni az összes állat 0,05-30,88 %-át, C. curvispinum 3,08-75,22 %-át, a három Dikerogammarus faj együttesen 0,63-54,65 %-át, a Jaera istri 0,02-0,18 %-át alkotta. A Malacostraca rákok közül a L. benedeni és a Dikerogammarus fajok domináltak Keszthelynél, amely a legsekélyebb és legeutrófabb mintavételi pont, amíg C. curvispinum dominált az ÖSSZES többi mintavételi ponton. L benedeni és a Dikerogammarus fajok %-os aránya megnövekedett az 1950-es, 1970-es és 1980as évekhez képest. A L. benedeni denzitása (ind m"

2) 39-29195-ig teijedt, a C. curvispinum denzitása 507-től 235756-ig, a Dikerogammarus fajoké 105-től 37713-ig, & Jaera istri denzitása 0-tól 414-ig terjedt, jelentős szezonális ingadozást mutatott. Malacostraca, hináros, denzitás, Balaton. Jelen munka célja a Balaton hínárosaiban élő felsőrendű rákok jelenlegi fajösszetétele és szezonális minőségi és mennyiségi viszonyainak feltárása és a hosszú távú változások elemzése Kulcsuavak: Bevezetés A Balaton parti övében egyre inkább teijed a hínár az utóbbi évek vízminőség javulása következtében, megfelelő szubsztrátumot kínálva a legkülönbözőbb gerinctelen állatok, így a felsőrendű rákok számára. A felsőrendű rákok közül a tízlábú rákok (Decapoda) vonatkozásában a folyami rákról [Astacus astacus (Linnaeus)] és a kecskerákról [Astacus leptodactylus (Eschscholz 1823)] vannak adatok. A 19 század végén a rákpestis következtében az érzékenyebb Astacus astacus (Linnaeus 1758) teljesen kiveszett a Balatonból, amíg az A. leptodactylus populációja fennmaradt (Entz 1909), s egészen az 1960-as évekig rendszeresen fogták a tóból. Ezután szinte teljesen eltűnt a tóból, részben az angolna betelepítések következtében (G.-Tóth és mts. 2001, 2002). Az utóbbi években kísérletek folynak az A. astacus visszatelepítésére, s az eredmények biztatóak (G.-Tóth és mts. 2001, 2002). A felemáslábú rákok (Amphipoda) közül a pataki bolharákot (Gammarus pulex Linné, 1758; írták le a 19. században (Muskó 1992, 1994), ezt azonban nem erősítették meg, sőt, Dudich (1947) szennt ez a rákfaj egyáltalában nem él Magyarországon. Később a tüskés bolharákot (Gammarus roeseli Gervais, 1835; találták meg (Moon 1934), majd az 1930-as években megjelent és inváziószerüen elteijedt a tegzes bolharák (Chelicorophium curvispinum G. O. Sars, 1895 = Corophium curvispinum = C. curvispinum f. devium). A C. sowinskyi (Martynov, 1924) nevű bolharákot is megtalálták a tóban (Straskraba 1962), de ezt később nem erősítették meg (Muskó 1992, 1994, Kontschán és mts. 2002). 1950-ben haltáplálékként betelepítették a pontusi tanúrákot (Limnomysis benedeni Czemiavsky, 1882) (Mysidacea) (Woynarovich 1955), s vele együtt bekerültek a Balatonba a Dikerogammarus fajok, mely utóbbiak azután kiszorították a G. roeseli-t a Balatonból (ld. Muskó 1992, 1994). A Dikerogammarus fajok közül a kétpúpú bolharákot (D. villosus (Sowinsky, 1894)) írták le először, majd a D. villosus bispinosus-l és D. villosus balatonicus Ponyi 1955 alfajokat, mely utóbbit azután D. balatonicus Ponyi 1958 és D. haematobaphes balatonicus Ponyi 1962 néven írtak le (ld. Muskó 1992, 1994) ezt azonban csak részben ismerték el, s Straskraba (1962) szerint ez utóbbi fajok és alfajok a D. haemobaphes (Eichwald, 1841) (pontuszi bolharák) helyi változatai lehetnek. Minthogy a Limnofauna Europea c. könyv (Pinkster 1978) alfajokat nem listáz, a Balatonban található D. villosus bispinosus az 1980-as évektől D. villosus néven szerepel (ld Muskó 1992, 1994). A D. villosus bispinosus alfaj faji rangra emelkedett (=D. bispinosus Martynov, 1925) (Meijering és mts. 1995). A legutóbbi genetikai vizsgálatok alapján a Balatonban a D. haemobaphes és D. bispinosus Martynov, 1925 (kéttüskés bolharák) él (Giessen és mts 1998) Ugyanakkor Bíró és Gulyás (1974) D. villosus-l talált a hínárosban. Ponyi (1997) Tihanyban, a Kisöbölben D. bispinosus?-kénl jelölte az ott talált Dikerogammarus fajt Körmendi és Ponyi (2001) Somogy faunakatalógusában (amelyben vannak balatoni adatok is) D. haemobaphest és D. villosust említ. A közönséges víziászka Asellus aquaticus (Linnaeus 1758) (Isopoda) régtől ismert a Balatonban (Entz és Sebestyén 1942, Ponyi 1957, Bíró és Gulyás 1974), 1994-ben egy új Isopoda fajt találtak meg, a lapos víziászkát (Jaera sarsi) (Ponyi és Zánkai 1996, Lakatos és mts 1997). Nesemann és munkatársai (1995) a Jaera istri Vieulle, 1979-t is regisztrálta a Balatonban (1991, Révfülöp közelében gyűjtötték), s megjegyezték, hogy a korábban regisztrált J sarsi valószínűleg az 1979-ben leírt J. istri fajnak felel meg Balatonból származó minták alapján (Tihany, 2002. 07. 16.) a Balatonban is a J. istri fordul elő (M. Pöckl, személyes közlés). Anyag és módszerek 2000-ben három alkalommal (május 30. és június 9. között, július 17. és 20. között és október 12-én és 13-án (a gyűjtések pontos időpontja az 1. tábláimon látható) vettünk mintát a Balaton északi partja mentén Keszthelynél 5-10 m-re a köves parttól, a nádas szegélyénél (É: 46° 45' 50,1"; K: 17° 16' 10,2") (Keszthelyi-medence), Szigligetnél a Kétölespatak torkolatától keletre a nádas nyíltvízi szegélyénél (É: 46° 47' 39,9"; K: 17° 24' 56,4") (Szigligeti-medence), Tihanynál a MTA Balatoni Limnológiai Kutatóintézet előtt, a köves parttól kb. 15 m-re (É: 46° 54' 45,6"; K: 17° 53' 37,3") (Siófoki-medence), Balatonalmádinál a hajókikötő nyugati oldalánál a köves parti zónánál, kb. 20 m-re a parttól (E: 47° 01' 38,0"; K: 18° 01' 15,2") (Siófoki-medence).A mintavételi helyeket a partról közelitettük meg. 2001-ben négy alkalommal (május 25., július 18., szeptember 4., október 11.) vettünk mintát a fenti helyekről, kivéve Balatonalmádit, ahol mélyebb mintavételi pontot kerestünk a hajókikötőtől keletre (É: 47° 01' 45,2", K: 18° 01' 36,9"), a mintavételi helyeket motorcsónakkal közelítettük meg Mintavevő eszközként a Bíró és Gulyás (1974) által leírt, kissé módosított mintavevő eszköz szolgált, amely lehetővé teszi a hínár és az azon megtelepedett, 300 fim-nél nagyobb állatok kvantitatív gyűjtését. Az adott mintavételi helyen domináns hínárt gyűjtöttük, három párhuzamban. A mintavétellel párhuzamosan megmértük a hőmérsékletet és a vízmélységet. 1 .a boratón um bari a hínárszálakat óvatosan lemostuk, puha kefével eltávolítottuk a bevonatot, a mintát 300 |im-es hálón tömörítettük, 70 %os etanollal rögzítettük és konzerváltuk. A hínárt faj szerint csoportosítottuk, megmértük a nedves és száraz tömegüket (ez utóbbit padláson való szárítás után befejezésként 60° C-on termosztátban 48 órás szárítás után). A konzervált mintában sztereomikroszkóp segítségével megszámoltuk az állatokat, a Malacostraca rákok %-os arányát az összes állat % -ában fejeztük ki, denzitását ind m

5 tófelíllet értékekként kalkuláltuk. Eredmények A vízhőmérséklet 2000-ben 15,0 és 26,0 °C között, 2001-ben 17,7 és 25,0 °C között változott, már májusban igen magas értékeket mértünk. A hináros összetétele évről-évre változott, szezonális eltérést mutatott. 2000-ben májusban és júliusban a Potamogeton perfoliaíus dominált, októberben a Myriophyllum spicatum, emellett Ceratophyllum demersum-oX és Najas marina-X találtunk, 2001-ben májusban a M. spicatum, júliusban a P. perfoliaíus, szeptemberben és októberben a M. spicatum dominált, mellette C. demersum, P. pectinatus és N. marina fordult elő a mintákban. Általában a legkevesebb hínárt Keszthelynél (2000-ben 61,54-131,18 g/m

2, 2001-ben 20,72-96,47 g/m

2), a legtöbbet 2000-ben Tihanynál (173,09-381,31 g/m

2), 2001-ben Szigligetnél (55,51270,61 g/m ) gyűjtöttük.