Hidrológiai Közlöny 2003 (83. évfolyam)

1. szám - Megemlékezések Dégen Imre (1910–1977) vízügyeink 1955–1975 közötti vezető egyénisége elhunytának 25. évfordulója alkalmából (Szeged, 2002. június 17-én) - Bognár Győző: Dégen Imre és a vízügyi építőipar

29 Dégen Imre és a vízügyi építőipar Bognár Győző 1114. Budapest, Károli Gáspár tér 4. Ma nagy emberről, korszakalkotó emberről emlékezünk. Hogy a saját gyakori szóhasználatával éljek, komplex módon, igen körültekintően gondolkodott és cselekedett Számára a vízgazdálkodás az ország gazdaságának része volt, annak alárendelve annak minden igényét, eszközét, körülményeit, kapacitását figyelembe véve, illetve kihasználva. Hasonlóan kezelte a vízépítőipart is, hiszen a vízgazdálkodási munka elengedhetetlen, nem nélkülözhető eszközének tekintette, amivel meg kellett valósítani a vízgazdálkodási feladatokat. Ez a vezető a munkába állása, 1955. decembere után néhány héttel találkozott az évszázad egyik legkegyetlenebb dunai árvízével, és közvetlenül érzékelhette a XX. század emberéhez méltatlan tehetetlenséget az elemek hatalmával szemben. Szörnyű tapasztalat lehetett számára ez az élmény, amelyet szerencsére kevésbé szörnyűek, sőt kellemesek követtek húsz éves vezetői munkássága közben Azt hiszem, és ezt a tények is bizonyították, hamar rájött a tennivalókra, és azok sorrendjére, hisz az árvíz, belvíz, öntözés gondjai mellett a hajóutak karbantartása és a folyók szabályozása, továbbá a vízellátás és csatornázás, majd rövidesen a vízminőség-védelem gondjai igencsak adták a problémákat és feladatokat Igaz, ki is tudta harcolni a megoldásukhoz és végrehajtásukhoz szükséges személyi, anyagi és gépi feltételeket is. Három év múlva, 1959 január l-jén létrejött az Országos Vízügyi Főigazgatóság Vízépítőipari és Gépészeti Főosztálya. Jelentős szervező munka várt rá a következő években. A hatvanas években tömegesen megjelentek a gépek a vízgazdálkodásban, s rohamos fejlődés következett. A komplex gondolkodás ezúttal is kifejezésre jutott. A szervezet fejlesztése előzte meg a beruházások szervezését, majd az érkező eszközök fogadását és felhasználását. Fejlesztésre került a tervezés, a kivitelezés. Gyorsan fejlődött az ilyen kapacitásokon dolgozók létszáma is, természetesen a vízgazdálkodási tevékenységet követve. Hogy megmaradjunk megemlékezésünk időszakában, nem taglalnám a magyar vízügy 1956. januáija előtti meglehetősen változatos történetét, hiszen markáns választóvonalnak tekinthetjük az új vezetési stílussal és az 1956. február-márciusi jeges árvízzel jellemezhető fordulót. Az 1954. évi nyári, az 1947. évi téli árvizek nem jártak olyan gazdasági-szakmai döntésekben megnyilvánuló következményekkel, mint az említett, 1956-ban bekövetkezett két esemény. Dégen Imre új szakterületének áttekintése és személyes tapasztalatai alapján rövid időn belül kialakította programját. Ebbe tartozott a beruházásokat szervező VIZIBER, majd a vállalati formában folyó vízépítőipar kialakulásával az OVIBER néven működő beruházó vállalat, amely a vízügyi nagylétesítmények, vízlépcsők, víztározók, vízkár-elhárítási és hasznosítási-, öntöző-, vízellátó és szennyvíz-elvezető rendszerek létesítését szervezte a tervkoncepciótól az üzembe helyezésig. A vízépítőipar fejlődésének nagy lökést adott az 1954ben létrejött VIZITERV, amely a tervezés szakszerűségét és kivitelezhetőségét segítette elő, hordozója volt a műszaki fejlődésnek Képes volt a műszaki, gazdasági és társadalmi kérdéseket együttesen tárgyaló Vízgazdálkodási Keretterv kidolgozására, az abban résztvevők összefogására és szakmai irányítására, a dunai, tiszai komplex létesítmények tervezésére, kidolgozva azokat a kiviteli tervekig. A vízügyi igazgatóságok tervezési osztályai szintén 1954 óta foglalkoznak tervezéssel, de csak 1962-től kezdve van jogosultságuk. Ezzel kiléptek a fenntartások, a vízrendezés kis létesítményei közül, és részt vehettek a vízgazdálkodás fontosabb, általában saját hatáskörükbe tartozó munkák tervezésében A társulati mozgalom felélesztése a vízgazdálkodásban Dégen Imre nevéhez kapcsolódik. Ez különösen ügyes intézkedéssorozat volt, mert nemcsak az egyszerűbb vízépítési munkákba tudtak besegíteni, hanem a kárelhárításba is és a hasznosítási feladatokba is, mind a tervezési, mind a kivitelezési munkákban való részvételükkel. Emellett újabb forrásokkal erősítették a vízgazdálkodás fejlesztését is. A fejlődés további tervező-kapacitásokat igényelt, elsősorban a vízi közmüvek területén. Ennek részbeni kielégítését tette lehetővé az 1971-ben szolnoki székhellyel szervezett KEVITERV vállalat, amely az ország keleti részét szolgálta ki A tervezési tevékenység fontosságát jellemzi, hogy az 1954. évi, a VIZIG-ekkel együtt 300-400 főt kitevő tervezői állomány 2600 fölé emelkedett, és ez az erő gyakorlatilag más szervezettségi formában ma is működik. Ugyanakkor újra megemlítem, hogy a tervezési tevékenység a kerettervektől, regionális tervektől a kiviteli, üzemelési terveken át a kutatási eredmények gyakorlatba ültetéséig igen széles területen működik. A kivitelezési tevékenység magas szakmai szinten és felszereléssel részben a vállalatoknál, részben a VIZIGeknél folyt. A 12 vízügyi igazgatóság termelési részlegei korábban fontos, de kis mennyiségű fenntartási munkát végeztek, hasonlóan a társulatokhoz. Az 1960-ban megindult nagymértékű gépesítés után az igazgatóságok végezték az akkor legnagyobb tömegű árvédelmi gátépítést, melynek túlnyomó része földmunka volt. Az ehhez szükséges műtárgyakat szintén el tudták készíteni, ideértve még a 10 mVs teljesítményű szivattyútelepeket is. A felszerelésük már átgondoltan történt. A földmunkagépek gazdag kiegészítő felszerelésekkel együtt képeztek egy-egy munkavégző gépparkot. A vállalatoknak vertikális összefüggéseik adnak érdekes jelleget. Az általános Vízügyi Építő Vállalat mellett szakmai vállalatok tették teljessé a kapacitásokat. A FOKA a vízügyi kotrásokat végezte, a VIKUV sok száz km-nyi kutatási és víznyerési kutat készített, a VÍZGÉP a gyártási és szerelési részlegével néhány egészen speciális