Hidrológiai Közlöny 2003 (83. évfolyam)

4. szám - Orlóci István: A Tiszát a Dunával összekötő csatorna: a Duna-Tisza csatorna

248 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2003. 83. ÉVF. 4. SZ. zetet, ami tovább fokozza a terület kiszáradását. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a csatornával nem lehet megoldani a Hátság talajvíz szabályozását, a szivárgás hatásának csak igen korlátozott lenne a területi kiteijedése. Állítható, hogy a talajvízháztartást csak nagy kiteijedésű beszivárogtatással, jelesül, öntözéssel lehet szabályozni. A talajvízszint újabb kori, viszonylag gyors ütemű és számottevő süllyedésének korlátozására a Kormány a közelmúltban fogadott el egy intézkedési programot, ami inkább a helyi-egyedi vízpótlások, és nem a Duna-Tisza Csatorna megvalósítása felé mutat. Az időszerű talajvíz-probléma és a Duna-Tisza Csatorna kapcsolata jól példázza a többcélú vízgazdálkodási létesítmények hasznosulásában, illetve indokolásában rejlő bizonytalanságokat. Ha ma lenne Duna-Tisza Csatorna, akkor determinált lenne a talajvíz dúsításának (a szintemelésnek) a vízforrása, sőt feltételezhetően korlátozottabb mértékben süllyedt volna a talajvíz. Bizonyos azonban, hogy a megvalósításra vonatkozó döntésben (amit 10-20 évvel ezelőtt kellett volna meghozni) nem lett volna érdemleges érv az esetleg bekövetkezhető talajvízsülylyedés. A dolog bonyolultságát jelzi az is, hogy egy mai döntéssel a folyamatot a leggyorsabb végrehajtás esetén is csak 8-10 év múlva lehet befolyásolni. A vizsgálatok arra a következtetésre vezettek, hogy a talajvíz süllyedését 40-50 % mértékben emberi hatások (vízkivétel, területhasználat, stb.) okozzák, és ezért az a nedvesebb időjárás bekövetkezése esetén is folytatódni fog. A feltételezett éghajlatváltozás tovább nehezíti a vízháztartás alakulásának mérlegelését. Lehetséges szélsőséges aszály, és a terület sivatagosodni fog; de lehetséges sok éves szélsőségesen nedves időszak is, amikor majd belvíz ellen kell védekezni. A Hátság vízpótlására vonatkozó döntés azonban bonyolultabb, mint az időjárásból fakadó kockázat mérlegelése. A probléma lényege a gazdálkodási, a terület-hasznosítási feltételek lényeges megváltoztatása. A talajvíz pótlása egy új, mesterségesen szabályozott vízháztartást teremt, amihez a gazdálkodásnak igazodnia kell. Ellenkező esetben a „tűzoltás-szerű", igen költséges beavatkozás a kihasználatlan kapacitások közismert gondjait szaporítja, és néhány nedves év után a művek tönkremeneteléhez vezet. A Duna és a Tisza összekötésének egyik indítéka - és egyben a hatásterületén közvetlenül is betölthető szerepe - az elsősorban öntözési célú vízszolgáltatás. A mezőgazdasági politikában közel száz éve szerepel az öntözéses gazdálkodás elteijesztésének szándéka; kezdetben a termés növelése, majd korszakunkban a termelés időjárási kockázatának csökkentése céljából. A vízgazdálkodási tervezőket különösen 1937. évi Öntözési Törvény arra buzdította, hogy táiják fel a vízellátás lehetőségeit, dolgozzák ki az Alföld vízpótlási módozatainak változatait. Ezt az igényt a Duna-Tisza Csatorna tervezői két irányban törekedtek kielégíteni. Egyfelől megtervezték a csatorna közvetlen hatásterületének öntözőrendszereit, másfelől a csatornát a Tiszába történő számottevő vízmennyiség átvezetésére méretezték (többnyire szivattyús átemeléssel). A közveden hatásterületen változatonként 50 ezer -100 ezer hektár öntözéssel, a Tiszába pedig 50-100 m

3/s vízátvezetéssel számoltak (ez utóbbi nagyságrendileg megegyezik a Tisza kisvízi hozamával). Annak ellenére, hogy az öntözés alkalmazásának évtizedes tapasztalatai óvatosságra intenek, állítható, hogy az Alföldön az intenzív növénytermesztés vállalható kockázatának helyettesíthetetlen feltétele az öntözés. Egyértelműen igaz ez az értékes kultúrák (zöldség, gyümölcs) termesztésére, amit a Duna-Tisza közi tapasztalatok is igazolnak. Figyelemre érdemes, hogy a Hátság egyes részein a talajvízszint süllyedésének egyik oka az öntözési célú csőkutas talajvíz-használat. Az Alföld jelenlegi vízkészletei mintegy 350-400 ezer hektár öntözésére elegendők, és ez a meglévő öntözőrendszerek területén ki is szolgáltatható. A hasznosítható vízkészlet tározással és a Dunából történő átvezetéssel növelhető. Ahhoz, hogy a dunai víz hasznosítható legyen, a csatornának vagy a Kiskörei Vízlépcső bőgéjébe kell torkolnia, vagy pedig meg kell építeni a Csongrádi Vízlépcsőt. Az Alföldön jelenleg nem a készletek hiánya, hanem a kapacitások kihasználatlansága okoz gondot. A mezőgazdaság körülményeit és a gazdálkodás tendenciáit figyelembe véve az öntözés újabb, a mai lehetőségeket kihasználó fejlődése egy évtizednél korábban nem várható. Ez körülbelül a Tiszába történő vízátvezetés indokoltságának is a legkorábbi időpontja, mert a külföldi vízgyűjtőkön sem várható gyorsabb ütemű, a Tisza vízkészletét csökkentő fejlődés. Ettől eltérő a Duna-Tisza közének helyzete. Ott ugyanis, ahogy előbb már utaltam rá, a talajvízszint csökkenésének ellensúlyozására felgyorsulhat az öntözés terjedése. Alapvető kérdés azonban, hogy megvalósítható-e olyan gazdálkodás, amely megtéríti a vízpótlás, az öntözés igen magas beruházási és üzemköltségeit? Állítható, hogy ez szántóföldi kultúrákkal nem teljesíthető, de az is, ha a vízpótlás vállalkozási módon valósul meg, akkor a gazdák öntözővíz igénye igen alacsony lesz A jelenlegi gazdasági feltételekből kiindulva lényegében hasonló következtetésre lehet jutni a csatorna elsőrendű szerepét, a víziútként történő hasznosítását illetően is. Egyéni és esetleges vállalkozásoktól nem lehet várni, hogy az adott szállítási alternatívákkal versengve megteremtsék a víziút-fejlesztés fedezetét. A hajózási funkcióhoz tartozik a Duna-Tisza Csatornának a legkiterjedtebb és gazdaságilag a legösszetettebb hatásterülete. A Tisza és mellékfolyói (Bodrog Szamos, Körösök, Maros) egy országhatárokon túlnyúló, jelentős áruforgalmi csomópontokat érintő vízi-közlekedési hálózat vázát alkotják. Sajnálatos azonban, hogy a hálózat hajózási feltételei igen hiányosak. Beszédes József 160 évvel ezelőtt a Duna-Tisza Csatornára vonatkozó tervéhez kapcsolva fölvázolta egy Kolozsvártól Graz-ig teijedő vízi út tervét is. Ő volt az, aki a múlt század elején erőteljesen érvelt amellett, hogy a víziutakat és a víziszállítást (a nagy csatornák hálózatával együtt) az ármentesítést megelőzően kell fejleszteni. Az uralkodó nézettől eltérő sorrendet azzal indokolta, hogy a hajózással fellendített kereskedelem megteremti az ármentesítés tőkeforrását. Beszédes előre látta, hogy nem kizárólag az alföldi, hanem a gyorsan fejlődő peremvidékek kelet-nyugaü áruforgalma fogja a szállítási útvonalakat kijelölni. Ez mára valósággá vált, és meghatározó indítéka a közlekedési hálózat fejlesztésére vonatkozó jelenlegi elgondolásoknak. Az áruszállítást - melynek mintegy kétharmada közúton történik - az elmúlt évek visszaesését követő lassú növekedés jellemzi. A vízi (folyami) szállítás részesedése 1980. óta