Hidrológiai Közlöny 2003 (83. évfolyam)

3. szám - Emlékülés Lászlóffy Woldemár születésének századik évfordulója alkalmából (Budapest, 2003. március 4-én) - Fejér László: „A vízépítő országot épít”. A száz éve született dr. Lászlóffy Woldemár pályaképe

142 HIDROLÓGIAI K.OZLONY 2003

. 83. ÉVF

. 3. SZ. megalapozó esztendők voltak. A könyvtárban töltött túlórák, a Magyar Mérnök és Építész Egyletben kifejtett társadalmi aktivitás, a Vízügyi Közlemények szakirodalmi rovatának vezetése, mind-mind az erőgyűjtést szolgálták. De talán többet is annál! 1938-ban, a 19. század legnagyobb dunai árvízi tragédiájának centenáriumán a fővárosban kiállítást szerveztek, s vaskos tudományos kötettel emlékeztek meg az évfordulóról. A katasztrófa hidrológiai okainak feltárása és elemzése a Vízrajzi Intézetben Lászlóffy Woldemár feladata lett. Általában ő kapta a történeti kutakodást is igénylő szakmai felkéréseket, mert világosan tudott fogalmazni, s a nehéz tudományos tartalmat is közérthetővé tette. Az árvízi összeállítás olyannyira sikerült, hogy a Vízügyi Közleményekben is megjelent, s a Magyar Mérnök- és Építész Egylet aranyéremmel jutalmazta. Szerkesztői tehetségét csillogtatta meg az Első Országos Ivóvízellátást Nagygyűlés (1938) vaskos kötetének összeállításával, amely a kormányzat számára világossá tette, a magyar falu vízellátását csak a vízvezeték hálózat kiépítésével lehet megoldani, minden más próbálkozás, csak félmegoldáshoz vezethet. Mindezek ismeretében nem lehet csodálkozni azon, hogy amikor a szolgálat vezetői a hazai kultúrmérnöki szolgálat hat évtizedének eredményeit közkinccsé akarták tenni, akkor Lászlóffy Woldemárra bízták a kiadvány szerkesztését és megjelentetését. Az eltelt évek alatt Lászlóffy komoly irodalmi és tudományos hírnevet szerzett magának a szakmai berkekben, s számolni kezdtek vele a vízügyi felső irányítás szintjén is. Hogy kellő vízépítési gyakorlatot szerezhessen, 1941 őszén kinevezték a kolozsvári kultúrmérnöki hivatal vezetőjének. Új beosztásában helyzete nem volt könnyű

2. Nem voltak tapasztalatai a hegyi vízfolyások szabályozása terén, a kultúrmérnöki munkával együtt járó ügyviteli dzsungelben. Mindezt tetézte a háborús helyzet, nem volt elég szakember, az anyagbeszerzés is nehézkes volt, stb. Azért nem volt haszon nélküli az itt eltöltött alig egy esztendő. A hivatal működési területén keresztülfolyó Nádas patak medrének tisztántartása érdekében folytatott reménytelen küzdelem irányította figyelmét az erdőgazdálkodás és a patakszabályozás összhangjának megteremtésére, s megkezdte az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület lapjában a talajvédelmi propagandát. Úgy ítélte meg, hogy a talajerózió tervszerű meggátlását ugyanolyan törvényi szabályozással lehet csak elérni, mint az Alföld öntözését, amelyet az országgyűlés az 1937. évi öntözési törvényben rögzített. Lászlóffy következő állomáshelye ismét Budapest volt, ahol az FM vízrajzi és vízhasznosítási ügyosztályának vezetését bízták rá. Nem sokáig maradt hivatalában, mert súlyos betegségbe esett. Hosszú évekre kimaradt a napi hivatali élet vérkeringéséből, s az alkotásra leginkább hasznosítható közel másfél évtizedét többnyire ágyhoz kötötten töltötte. Ilyen körülmények között nem maradt más hátra, mint az olvasás, a szakirodalomban való elmerülés - és a lap7 Kerületi felügyelője, Fazekas Károly olyan rövidtávfutóhoz hasonlította, akit kitűnő ideje alapján belöktek a vízbe, lássák, milyen eredménnyel ússza le a százméteres távot. (Lászlóffy, 1975) szerkesztés. 1944-ben kapta feladatul a szolgálat folyóiratának, a Vízügyi Közleményeknek szerkesztői munkáját Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a legalkalmasabb emberre esett a vízügyi szolgálat vezetőinek választása, jóllehet a háborús nehézségek nem túl kedvező körülményeket teremtettek a lap megjelentetéséhez. Ha arra gondolunk, hogy a háborút követő évek, az 1950-es évtized milyen viszonyokat kínált a magyar tudományos élet számára, akkor csak becsülhetjük Lászlóffy kitartását, aki a folyóiratot egészen 1958-ig szerkesztette. Hivatalt csak az ötvenes évek elején vállalt újra. A VITUKI vízgazdálkodási osztályának, majd főosztályának vezetőjeként tudományos munkáján túl jelentős szerepet vállalt a kutató intézet nemzetközi kapcsolatainak fejlesztésében, a magyar vízgazdálkodás hírnevének öregbítésében. A tudományos elismerések sem maradtak el: a Toulouse-i Akadémia tagsága, a bécsi műegyetem Prechtl érme, a Magyar Hidrológiai Társaság kitüntetései, a Munka Érdemrend fokozatai, stb. Mindezen eredmények hátterében azonban mindig ott volt számára a hátrányos megkülönböztetés, hiszen nem volt párttag, vallásossága pedig közismert volt. Pályájának különböző állomásain a hatalom éreztette vele bizalmatlanságát, hiszen egyetemi katedrát soha nem kapott, meghívott előadóként pedig tapasztalatainak, ismereteinek csak töredékét adhatta át hallgatóinak. Nemegyszer külföldi meghívásait kellett lemondania, mert a „Lászlóffy-dosszié" még nem zárult le. Rövid önéletrajzában nem csupán eredményeinek, hanem háttérbe szorításának szomorú állomásait is megemlíti. A VITUKI-ból való távozása után, 1969-ben a VÍZDOK-nál vállalt tanácsadói feladatokat. Nem lehetett nála szorgalmasabb olvasót találni a Vigadó-téri szakkönyvtárban. Kissé hajlott, vékony, folyton jegyzetelő alakja a bibliotéka állandó tartozékának tűnt. Az ő szaktudását dicsérik az ekkor megjelentetett idegen nyelvű vízügyi kalauzok, és más VIZDOK kiadványok. 1971-ben megbízást kapott az OVH kiadványi bizottságának vezetésére, amely feladatot 1975. évi nyugdíjazásáig látta el. Hidrológusi, tudományszervezői tevékenységéről nem kívánok e rövid életrajzban megemlékezni, hiszen ezzel az általa igen becsült Szesztay Károly, Vágás István, Nováky Béla és Somogyi Sándor is foglalkoznak, inkább tudománytörténészi teljesítményére irányítom a figyelmet. Korábban szó esett történeti érdeklődéséről, amely nagyon jól megfér a vízügyi, hidrológusi kutatómunkával. Talán nincs még egy olyan mérnöki szakterület, amely annyira ki lenne szolgáltatva saját múltjának, mint a vízgazdálkodás. A hidrológus történeti adatsorokkal dolgozik. Ahol nem hiánytalan az adatsor, ott megpróbálja kiegészíteni azt. Ismernie kell, hogy a 19. század mérnöke milyen műszerekkel, és milyen metódussal dolgozott, mennyire megbízhatóak adatai, stb. A folyószabályozásokkal kapcsolatban tudnia kell, milyen beavatkozások történtek évtizedekkel, vagy évszázaddal korábban az általa újra munkába vett szakaszon, elemezni kell azok következményeit, figyelni, hogy a vízfolyás milyen változásokon esett át az elmúlt időszak alatt, elfogadta-e a szabályozási munkát, vagy éppen nem. Lászlóffy Woldemár történeti kutatásai pontosan ezeket a kérdéseket vették célba. A már említett árvíztörté-