Hidrológiai Közlöny 2003 (83. évfolyam)

3. szám - Emlékülés Lászlóffy Woldemár születésének századik évfordulója alkalmából (Budapest, 2003. március 4-én) - Szesztay Károly: Dr. Lászlóffy Woldemár hidrológiai munkássága

B. III Dr. Lászlóffy Woldemár hidrológiai munkássága Szesztay Károly 1028. Budapest, Kőrózsa u. 21. Lászlófíy Woldemár személyiségét és tevékenységét élet-közeliség és ebből fakadóan teljességre törekvés és arány-tartás jellemezte. Ezek a tulajdonságok szerencsésen és sorsszerüen összetalálkoztak a vízgazdálkodás és a hidrológia szakterületének adottságaival és elvárásaival A víz ugyanis a természetnek és a társadalomnak úgyszólván minden szegletét és történését átjárja; ilyen módon az élet-közeliségbe ágyazódott és arány-tartással párosuló teljesség igénye a szakteriilet müvelésének alfája és ómegája Lászlóffy Woldemár életmüvének különös sajátossága és jelentősége, hogy a személyes kibontakozás párhuzamosan futott, és szorosan összefonódott a szakma kibontakozásával. Az összefonódottság jellemzője és rendkívüli emberi-társadalmi értéke pedig abból adódik, hogy a közügyekbeni felelősség és irányító hatás nem a hivatali beosztásból, hanem a személyiség élet-közeliségéből és a kimagaslóan tág körű szakmai felkészültségből fakadt. Lászlóffy Woldemár Erdélyben született (Kolozsvár 1903. május 2), középiskoláit a Felvidéken (Kassán) végezte és a mérnöki oklevelet 1925-ben a Budapesti Műszaki Egyetemen szerezte meg. Ezt követően négy éven át tanársegédként a Műegyetemen dolgozott, és közben a Mosonmagyaróvár-i Főiskolán mezőgazdasági oklevelet és gazdasági képesítést is szerzett. Sokirányú felkészültsége, kimagaslóan eredményes tanársegédi munkássága, valamint francia és német nyelvtudása alapján a Vízügyi Szolgálat vezetői 1929-ben a Vízrajzi Intézetben újjászervezési feladatokkal bízták meg A „vízgyógyintézet"-től a VITUKI-ig Az árvízvédelem, a hajózás és a vízerőhasznosítás hidrológiai alapjainak biztosítására 1886-ban alapított Vízrajzi Intézet - amelynek kezdeti évtizedeit Bogdánfy Ödön és Péch József munkássága fémjelezte - az első világháborút követő években nem tudott alkalmazkodni a megváltozott helyzetből adódó új feladatokhoz, és 1929-re a nyilvánvaló lemaradás és ellehetetlenülés mélypontjára süllyedt Lászlófíy Woldemár visszaemlékezéseiben így jellemzi a Vízrajzi Intézetben öt fogadó szomorú képet: „Az Intézet személyzete, a segéderőket is beleértve, összesen 14 főből állott. Közülük hatan szolgálatuk utolsó éveiben voltak, vagy gyenge egészségi állapotuk miatt kaptak beosztást erre a „csendes helyre". A gúnyos „vízgyógyintézet" elnevezés valóban találó volt. Az Intézet költségvetési kerete a személyi ellátottsághoz hasonlóan gyenge volt. A vízmérce-hálózat, amelyet annak idején a tiszai árvízjelzés és a dunai hajózás igényeinek megfelelően fejlesztettek ki, nem terjedt ki a kisebb vízfolyásokra. Mindössze 4 vízmérce-állomásukhoz tartozott 1000 km

2-nél kisebb vízgyűjtőterület. Az alsó határt a Zala zalaegerszegi állomása képviselte 465 km

2-rel. Rajzoló vízmérce egyetlen egy sem volt a hálózatban. Az észlelési eredményeket „A magyar állam folyóiban észlelt vízállások" című kiadványban adták közre. Az 1928-29. évi összevont kötet semmiféle más adatot nem tartalmazott. A vízjelző szolgálat működött ugyan, de előrejelzések nem készültek. Ehhez fel kellett volna újítani a szükséges segédleteket. Kényelmesebb volt a „Mindent vissza!" jelszava mögé bújva csodát várni. Vízhozammérésekre évente legfeljebb 2-3-szor került sor. A folyam- és kultúrmérnöki hivataloknak még sebességmérő műszereik sem voltak. Jellemző, hogy az 192130 közti tíz év alatt az egész Körös-rendszerben összesen 3 vízhozam-mérést végeztek. A vízhozam-statisztikának ilyenformán még a gondolata sem merült fel. Vízhőmérséklet- és hordalékméréssel, talajvízszint észleléssel nem foglalkozott az Intézet. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között az Intézethez érkezett megkeresésekre többnyire ez volt a válasz: „Nincs adat". A korábban európai hírű vízrajzi szolgálat Csipkerózsika-álmát aludta." Lászlóffy élet-közeli személyisége természetesen nem állt meg a lesújtó helyzet felismerésénél: a diagnózissal együtt bontakoztak ki fejében a hazai adottságoknak, és a kor tudományos-műszaki színvonalának megfelelő fejlesztés távlatai és legsürgősebb feladatai. Azt is világosan látta, hogy mindent egyedül, és mindent elölről kell kezdenie, és mindent új alapokra kell helyeznie. Ezek az új alapok azonban már a legkorszerűbbek voltak. Lászlóffy tudatosította, hogy a vízrajz, a hidrológia műszaki célokat szolgáló természettudomány, amelynek a tudományos munka eszközeivel kell dolgoznia. Egyrészt megszervezte az észlelések, mérések módszeres földolgozását, újra tervezte az összes űrlapot, a földolgozási módszertant, tartalmilag és formailag korszerűsítette a Vízrajzi Évkönyvek sorozatát. Másrészt a tudományos munkát is azonnal megindította: az elméleti alapokat a hazai adottságoknak megfelelően, de a legkorszerűbb nemzetközi eszközökkel kellett megteremtenie. Először konkrét és nagyjelentőségű feladat kidolgozásánál használja ezeket az eszközöket: részt vesz a Benedek József által irányított, a világon elsők között végzett, vagy talán legelső hidrológiai „rendszervizsgálatában", az 1926 évi dunai árvíz utólagos elemzésében. Ennek a munkának az eredménye az első világháború utáni évek első hazánkat értékelő tudományos elismerése: az ellenséges érzelmű Jugoszlávia visszavonja a Hágai Nemzetközi Bíróságnál Magyarország ellen benyújtott vízgazdálkodási jellegű panaszát. Az eredményes tudományos munka alapja, a valóságban jelentkező problémák megoldására való törekvés mellett az állandó információcsere. Ennek érdekében megszervezi a hazai vízügyi könyvtárat és a nemzetközi szakkönyvcserét. Ezekkel a fejlesztésekkel a magyar vízrajzi szolgálat és hidrológiai kutatás elérkezett azon igény-kielégítési szint csúcsára, amelyben a fejlesztés céljai közvetlen helyi víz-