Hidrológiai Közlöny 2002 (82. évfolyam)
6. szám - Nováky Béla–Szesztay Károly: Éghajlat és víz a Kárpát-medence tájökológiájában
Bill A Tisza-medencében átlagosan a nedvesség felhalmozódás időszaka szeptember-február, a fogyasztásé március-augusztus. Ezeknek az időszakoknak az átlagos vízháztartási szerkezete a csapadék nagysága szerint változik (4. ábra). A felhalmozási időszakban a párolgás a vízbevétel egyedüli forrását jelentő csapadék mintegy 25-45%át teszi ki. A csapadék 25-65%-a halmozódik fel nedvességkészlet formájában, a legnagyobb arányban a síkvidéki területeken. A lefolyás a csapadék 2-50 %-a. A fogyasztás időszakában a vízbevétel jó részét az előző időszakban felhalmozódott nedvesség adja. Különösen számottevő szerepe van ennek a síkvidéki területen, ahol a teljes vízbevétel 25-35 %-át teszik ki a nagyobb csapadékú területek 15-20 %-ával szemben. A teljes vízbevétel 45-98 %-a távozik párolgás útján. A nagyobb arány a síkvidéket jellemzi, ahol a párolgás igényét mintegy 20-30 %-ban az előző időszakban felhalmozódott nedvesség biztosítja. A teljes bevétel 2-45 %-a távozik lefolyással. A peremvidék éghajlati víztöbbletének másik ága a felszín alatti üledékes rétegeken és a hegylábak hordalékkúpjain keresztül szivárogva jut el a medence belsejébe. Ennek az ágnak a vízszállítása az előzőnek csak igen csekély töredéke, de az ilyen úton belépő vizek a medence belsejének vízkészleteit és vízforgalmát nem napokban és hetekben, hanem évezredekben mérhető időtartamokra gazdagítják. Csapadék 560 (500 ^ioo) Térszín SMS Talajvíz W6 (S Párolgás 515 mm (iso - sió) Felszíni lefolyás IStnm (AO ~ SO) Tdjes lefolyás SOmn, ' (O~^8o) 1 Réteg víz 20 5. ábra. A csapadékvíz beszivárgást, lefolyást és párolgási ciklusának területi átlagai és szélsőségei az Alföldön (Az 1984. évi Vízgazdálkodási Kerettervhez Major Pál által készített alapozó tanulmány adatai alapján) A több millió éves éghajlati, geológiai és ökológiai folyamatok által a Kárpát-medence belsejének alapkőzetén felhalmozott rendkívüli méretű (az Alföld déli szegélyén 3 km-nyi vastagságú !) üledékes rétegsorok alsóbb övezeteit különleges hőmérsékletű, nyomású és kémiai összetételű "mélységi vizek" töltik ki, amelyeket elsősorban gyógyászati, üdülési és fűtési célokra lehet hasznosítani. A tájökológiai és vízellátási szempontból figyelembe vehető felsőbb (mintegy 500 - 600 m-nél kisebb mélységű) rétegsor-övezetek az ország egész területén összesen mintegy 6 000 km 3-nyi vizet tároznak, amelyből mintegy 1000 1200 km 3 a kitermelhető állapotú (gravitációsan kötött) vízkészlet Ez az óriási (mintegy 500 Balaton-nyi!) vízkészlet vízellátási és vízgazdálkodási célokra a kitermelés helye és módozata szerint parti szűrésű kutak, valamint a rétegvizek és a karsztvizek megcsapolása útján hasznosul. Hosszabb időszakok távlatában azonban - a készletcsökkentéssel megbontott dinamikai egyensúlyt követő utánpótlási folyamat-láncolat útján - minden vízkitermelés lényegében ugyanazt a közös készletet fogyasztja. A tájökológiai folyamatokba ez a "földalatti tenger" a legfelső víztartó réteggel meghatározott talajvízszint útján kapcsolódik be, amelynek terepszint alatti mélysége az ország síkvidékein általában néhány métertől 25-35 mig változik, vagyis a mély gyökérzetű fafajok és erdőállományok számára többnyire még jól hozzáférhető. Elhelyezkedésük folytán a talajvíztartó rétegek vízjárását többnyire igen jelentős mértékben meghatározzák a helyi légkön folyamatok (elsősorban a felszínre hulló csapadék és a légkör páratelítési hiánya); ugyanakkor ezek a rétegek szorosan kapcsolódnak a mélyebb fekvésű rétegvizek, valamint a felszíni folyóhálózat vízforgalmának, illetve vízjárásának alakulásához is. Amint az 5.ábra adatai mutatják a Nagyalföld mintegy 42 ezer km 2-nyi területére hulló 560 mm-nyi évi átlagos csapadékból mintegy 106 mm szivárog le a talajvízig és az 515 mm körüli évi átlagos párolgásból mintegy 86 mm a talajvíz részesedése. (Az azonos vízháztartási adottságú 57 kisebb-nagyobb tájegység viszonyai - amint a zárójelben megadott értékhatárok jelzik - lényegesen eltérnek a Nagyalföld egészére jellemző átlagoktól.) Vázolják az 5. ábra adatai a talajvíz és a rétegvizek közötti vízforgalom alakulását is. A Nagyalföld egészét jellemzően mintegy évi 20 mm-nyi beszivárgás jut le a rétegvizekig (0 és 180 mm részterületenkénti változékonysággal) és a nyomás alatti rétegvizekből évi és összterületi átlagban mintegy 5 mm-nyi víz jut fel a rétegvizekből a talajvízbe (0 és 40 mm részterületenkénti értékhatárokkal). A Nagyalföld rétegvizeinek 20-5 = 15 mm-nyi vízforgalmi többlete - az egymáshoz csatlakozó víztartók közötti nyomás-gradiensek láncolatát követve - végső soron a felszíni vízhálózatba kerül s mintegy 20 m 3/s átlagos vízhozammal táplálja a Tiszát és főbb mellékfolyóit. Az erdőterületek csökkentésének vízháztartási hatásai Elővilágbeli helyzetét tekintve az emben népesség az erdők szülötte, de a növénytermesztés mintegy 11-15 ezer évvel ezelőtti „felfedezése" és széleskörű elterjedése óta az ember honfoglalását mindenütt az erdőterületek csökkentése kísérte. Sokszorosan és sokfelé megismétlődött történeti tapasztalat, hogy ha a növénytermesztésnek helyet adó erdőkitermelés módja és mértéke a növény-éghajlat-talaj-víz alkotta ökológiai egység belső rendjének és fennmaradási feltételeinek ismerete nélkül és azok ellenére történt, az erdők kiirtása végül is a terület élővilágának s vele együtt az emberi civilizációnak részleges, vagy teljes pusztulására vezetett. Ilyen meggondolások alapján az erdőterületek csökkentésével a nagyobb tájegységek területhasználati értékében bekövetkező változásokat a 6. ábra szerinti összefüggésekkel lehet jellemezni (OVK 1984): 1. A kezdeti "T-A" szakasz, amelyben az éghajlati és más környezeti tényezőknek megfelelő "T" természetes erdösültségi állapot viszonylagosan kismértékű csökkenésével - ha az kellő körültekintéssel történik - a területhasználati érték általában igen jelentékenyen növelhető,