Hidrológiai Közlöny 2002 (82. évfolyam)

6. szám - Nováky Béla–Szesztay Károly: Éghajlat és víz a Kárpát-medence tájökológiájában

NOVAKY B - SZESZTAY K..: Éghajlat és viz a KAipát medence tájökológiában 309 2. ábra. A lehetséges párolgás és a csapadék viszonyszámaként meghatározott ariditási tényező alakulása Magyarországon folyóink vízgyűjtő területén (Szesztay, 1962) A Kárpát-medence éghajlata a jégkorszakot követően lényegében stabil volt és csak kisebb-nagyobb mértékű ingadozás jellemezte. Dyen ingadozásnak tekinthető az Európában a 14. században elkezdődő, a Kárpát-medencében a 16. században felerősödő lehűlés, a "kis jégkorszak", ami kisebb átmeneti melegedésekkel a 19. század közepéig tartott. A medence természetes ősállapotában és a gyér lakosságú, közelítően természetes, történelmi korszakokban a folyókból évente átlagosan 2-3 km

3 víz ömlött ki elsősorban a Nagyalfold és a Kisalföld síkvidéki területein (7. ábra). Ennek egy része lassú áramlásban vonult végig a völgyeletekben, más része a mocsarakban eltűnve a talajvizet táplálta. Közben mindkettő táplálta a területi párolgást, növelve a felszín közeli légréteg páratartalmát és csökkentve a medence-belső éghajlati vízhiányát. A mederhálózatban maradó vizek a mélyebben bevágódó szakaszokon hol táplálták, hol megcsapolták a talajvizeket. Ebbe az éghajlati és az éghajlattal alapvetően meghatározott vízháztartási keretbe illeszkedik a térség növényzeti adottsága. A természetes növényzet maitól eltérő legfőbb vonása a mainál nagyobb erdősültség, amelynek mind nagysága, mind az erdősültségen belüli fajösszetétel az éghajlat (és ezzel együtt a domborzat) szerint alakult. Természetes állapotban a Kárpát-medencét jórészt erdő borította. Erdő borította a medence hazánk területét is magába foglaló belsejének nagy részét is. A szárazabb éghajlatú területekre is a folyóparti szegélyerdőkkel tarkított erdős-füves puszta volt jellemző, a mocsaras mélyedésekben, ártereken kiteijedt mocsári erdőkkel. Igazi fátlan puszták csak egyes, árvíz nem járta löszhátak, magasabb homokbuckatetők vagy szikes peremek voltak. Az Alföld mainál jóval nagyobb erdőborítását a hegyvidékről érkező és a sík területen szétterülő vizek természetes öntözése tette lehetővé. Az erdők gondoskodtak a vizek párologtatásáról. A medence-belső erdős pusztaságát magassági övek szerint tagolódó zárt erdőségek keretezték. Az alacsonyabb tereket: az alföldek peremeit, dombvidékeket, a középhegységeket a nagy hő- és fényigényű, de kevesebb vízzel is beérő tölgyesek, a magasabb régiókat a kisebb hő- és fényigényű, nedvességet kívánó bükkösök foglalták el. A bükkösök felett a legkisebb hő- és fényigényű, nedveshűvös éghajlatot kedvelő fenyvesek helyezkedtek el. Nagyobb magasságokban, 1500-1700 m felett az alhavasi és havasi növényzet, 2000 m felett helyenként a meztelen sziklahavas a meghatározó 1. ábra. A víz kitörési helyei a Tisza vízgyűjtőben a szabályozások előtt