Hidrológiai Közlöny 2002 (82. évfolyam)
6. szám - Nováky Béla–Szesztay Károly: Éghajlat és víz a Kárpát-medence tájökológiájában
Bill r Éghajlat és víz a Kárpát-medence tájökológiájában Nováky Béla Szesztay Károly SzIE Környezetgazdálkodási Intézet 1028. Budapest, Kőrózsa u. 21. Tájökológiai Tanszék, 2300. Gödöllő, Páter K. u. 1. Kivonat: A tartósan fenntartható gazdálkodásnak az erdőgazdálkodást és a vízgazdálkodást közösen érintő feltételei az éghajlati, talajtani, növényzeti és vízháztartási összetevőket egységbe foglaló tájökológiai rendszerekbe vannak beágyazva. Az egymáshoz helyi, regionális és globális szinten egyaránt szorosan kapcsolódó ökológiai összetevő-együttesek minden szinten és minden vonatkozásban aktív rendszerként viselkednek, vagyis a folyamatbeli és a szerkezeti változások kölcsönösen viszszahatnak egymásra és a rendszer egészének stabilitására. Különösen jelentősek és szövevényesek ezek a rendszer-szintű visszahatások és állapotváltozások a Kárpát-medence esetében, ahol a sok millió éves geológiai és éghajlati folyamatok a Föld egyik legnagyobb és legtagoltabb vízháztartási és tájökológiai rendszerét alakították ki Kulcsszavak: vízfoldrajz, tájökológia, Kárpát-medence, erdőterületek vízháztartása, fenntartható gazdálkodás Bevezetés Az éghajlat és a víz a domborzati és a geológiai adottságok szerinti differenciáltságban válik tájökológiai és gazdálkodási tényezővé A csapadék-képződés és az elpárolgás maga is elválaszthatatlan összetevője az időjárás és az éghajlat alakulásának. Tájökológiai és gazdálkodási szempontból azonban a víz földet érése és elpárolgása közötti szárazföldi víz-összegyülekezési és víztározódási ciklust csak a domborzati és a geológiai adottságok nyomon követésével lehet tárgyszerűen leírni és minősíteni. Különösen meghatározó jelentőségű a domborzati és a geológiai adottságok szerepe az olyan nagy kiteijedésű vízföldrajza tájak esetében mint a 300 ezer km 2-nyi Kárpát-medence, amelyben a hegykoszorú jelentékeny éghajlati vízfeleslege egyetlen áramlási és tározódási rendszert alkotó sok száz méter vastagságú üledékes rétegsorban rendeződik át és használódik fel a síkvidékek éghajlati vízhiányának pótlására. Az erdőgazdálkodás és a vízgazdálkodás kölcsönhatásával, valamint az egymással összehangolt fejlesztésükben rejlő lehetőségekkel kapcsolatos kérdések vizsgálatának elvi és módszertani vezérfonala, hogy a növényzeti, talajtani és éghajlati összetevőknek a víz által összekapcsolt ökológiai egysége minden főbb vonatkozásában aktív rendszerként viselkedik. Mindig számolni kell tehát azzal, hogy az egymást követő fizikai, kémiai és biológiai folyamatok visszahatnak magukra a rendszert alkotó növényzeti, talajbeli és éghajlati összetevőkre, továbbá a vízháztartás hatás-közvetítő és integráló szerepének mértékére és módozatára is. A tájökológia vízföldrajzi adottságai A tájfejlődés folyamatainak színtere az éghajlat, a talaj és a növénytakaró tekintetében közelítően homogénnek tekinthető ökológiai tájegység, amelyben a víz, valamint a hozzá kapcsolódó energia- és anyagáramlás tölt be integráló és szabályozó szerepet. A gyökérzónát hordozó hármas tagozódási ökológiai tájegység a helyi éghajlat közvetítésével kapcsolódik a regionális és globális folyamatokhoz, a víz összegyülekezési, lefolyási, áramlási ciklusai által pedig a felszíni és felszín alatti vízrendszerekhez, illetve ezek közvetítésével a szomszédos ökológiai tájegységekhez. A tájökológiai és vízháztartási egységek belső szerkezetét tekintve az éghajlati és talajtani adottságok meglehetősen egyértelműen és érzékenyen meghatározzák a növényzet alakulását. Ez viszont gyökérzetével és elhaló szerves anyagaival folyamatosan „gyártja" és alakítja a talajtakarót, lombozatával, sztóma-nyílásaival, nedvkeringésével és alomrétegével szabályozza a térszíni vízháztartást és a helyi éghajlatot. így alakulnak ki a térszín természetes tájökológiai és vízháztartási egységei, amelyeknek legaktívabb és legsérülékenyebb tényezője a növényzet. Ahhoz, hogy a tájfejlődés és a hozzá illeszkedő növényzet (természetes növényzet, növénytermesztés) hidroökológiai kapcsolatait a közelítően homogén éghajlatú, talajú és növényzetű ökológiai tájegységeknél tágabb földrajzi keretek között lehessen áttekinteni - amint az a Kárpát-medence esetében is szükséges - a vizsgálat kiinduló pontjául a felszíni és felszín alatti vízrendszerek vízgyűjtőterületét célszerű választani. A gyakran egymáshoz is szorosan kapcsolódó felszíni és felszín alatti vízrendszereket nagyobb vízföldrajzi egységben foglaló alluviális (üledékes) medencék vízháztartásának ökológiai kapcsolatai három főbb vonatkozásban teljesebbek és tágabbak az ökológiai tájegységekénél: (1) a hosszabb távlatú tájfejlődést meghatározó tényezőként előtérbe kerülnek a földtani folyamatok (kéregmozgás, térszíni süllyedés és emelkedés, kőzetképződési folyamatok, domborzati tagozódás), ami az éghajlatváltozásokkal szoros kölcsönhatásban meghatározza a térszíni és a felszín alatti vízrendszerek közös tágabb kereteit, az alluviális medencékéi, (2) a vízgyűjtőterületek és az alluviális medencék térszíne a szárazföldi élőhelyeken (ökológiai tájegységein) kívül magában hordozza a vízterekel és parti (hullámtéri) területek élőhelyeit, ökológiai tájegységeit, amelyek egymáshoz viszonyított aránya és területi elrendeződése egyrészt függvénye, másrészt meghatározója a vízgyűjtőterületek és az alluviális medencék egészére jellemző vízháztartási sajátosságoknak, (3) a vízgyűjtőterületek és az alluviális medencék belső vízháztartási (összegyülekezési, tározódási, lefolyási, áramlási) folyamatai egyben a különféle típusú és elhelyezkedésű élőhelyek közötti vízforgalmat (vagyis az ökológiai tájegységet fenntartó hatásközvetítő folyamatokat) is fenntartják. A vízgyűjtőnkénti vízháztartási és hidrológiai vizsgálat tehát a tájfejlődés folyamatokat érő emberi hatások tovaterjedő hatásai feltárásának az alapja. A Kárpát-medence vízháztartási-vízforgalmi folyamatainak kereteit megadó geológiai és domborzati adottságok minden lényeges vonása a jelenkor küszöbének idejére, nagyjából 10 ezer évvel ezelőtti időszakra kialakult. A földtani korok folyamán a hegységkeret emelkedése és a belső medencék párhuzamos süllyedése szükségszerűen vezetett a centripetális jellegű folyóhálózat kialakulására, ami egyértelműen kijelöli a felszíni vizek mozgásának irányát. Hasonlóképpen kijelölik a felszín alá beszivárgás helyeit, a felszín alatti áramlás irányait a medence-belsőt kitöltő, különböző korú és összetételű, váltakozóan durvább folyami és finomabb szemcséjű beltengeri és tavi üledékek, amelyek vízforgalma egymással és a felszíni vizekkel is kapcsolatban van.