Hidrológiai Közlöny 2002 (82. évfolyam)

4. szám - Scheuer Gyula: A hideg karsztvizek mésztufáinak vizsgálata és főbb típusaik

SCHEUHR GY : A hideg karsztvizek mcsztulainak vizsgálat 229 vábbi csoportokat különböztetnek meg. így pl. nagy ferde lejtőjű halmot (large sloping mound deposits), d.) teraszos halmok (terraced mounds), amelyre típuspéldaként a Yellowstone Park-i Minerva forrás kiválásait említik meg. e.) mésztufa gerincek vagy taréjok (fissure ridges), amelyek hasadék menti forrásokból képződtek. E tipizálás tulajdonképpen kísérlet a karbonátos forrásüledékek teljes körének csoportosítására, ezért a karsztvízből származó mészakkumulációra nem tekinthető teljesnek, mert a tapasztalatok szerint e tipusba tartozó kiválások sokkal formagazdagabbak és változatosabbak, mint ahogy a hivatkozott szerzőknél történt. Marker M.E. (1971) dél-afrikai mésztufákkal kapcsolatban megkülönbözetett vízeséses tufákat (waterfall tufas), völgytalpi kiválásokat és gátakat. Evvel megegyező vagy hasonló tipizálás található még az irodalomban pl. folyómedri travertinó (river-bed travertinó) vagy folyómederi és medencei (pools) kiválások Ordonez G. et al. (1986) vízeséses és vízfolyásos karbonátos felhalmozódásokat különböztet meg (waterfall and waterflow carbonates). Hazai vonatkozásban is több beosztás és megnevezés történt. Ezek közül külön kiemelem Jakucs L. (1980) osztályozását, mert ebben első ízben tesz az irodalomban genetikai különbséget a különböző típusú forrásvizek és felhalmozódásaik között (karsztvíz, termálvíz), amikor is megkülönböztet biogén és abiogén korróziótól függő akkumulációs karsztjelenségeket. A biogén korróziótól függő akkumulációs karsztjelenségeknél megkülönböztet: 1.) hidegvizű forrásmészköveket, 2.) felszíni tetarátákat, mésztufa képződményeket, 3.) felszíni cseppkőképződményt, trópusi tufafiiggönyöket. E a csoportosításhoz csak annyi megjegyzést kívánok termi, hogy túlzásnak tartom a hideg vagy termális ásványvizeknek minősíthető forrásoknál történő mészkiválásokat csak abiogén karsztkorrózióval kapcsolatban álló akkumulációs karszt-jelenségként értelmezni, mert számos esetben (20-30 %) ezeknél a forrásoknál kivált mész nem mészkőből vagy dolomitból származik, hanem nagy mésztartalmú egyéb kőzetekből, (pl. meszes homokkő stb ). Ezért ezek nem sorolhatók a karsztkorróziós jelenségek közé. Az elmúlt időszakban több alkalommal foglalkoztam már, részben önállóan, részben pedig szerzőtársakkal közösen a különböző típusú és genetikájú mészkiválások (lejtői és karsztos vízfolyások) kifejlődésformáival és tipizálásukkal (Scheuer Gy. 1997, Scheuer Gy- Schweitzer F. 1986) Az előzőekben leírtakból megállapítható, hogy miután a mésztufa igen változatos környezetben, üledékgyűjtőben válik ki, amelyek helyről-helyre változnak, sőt minden előfordulás az általános típusjellemzőkön túlmenően kisebbnagyobb mértékben helyi és egyedi jellemvonásokkal rendelkeznek, tipizálásuk nem egyszerű feladat Tovább nehezíti még a helyzetet, hogy a mészakkumulációban szerepet játszó, a mész-szénsav egyensúly megbomlását okozó, ill. elősegítő fizikai, kémiai és biológiai folyamatok a kiválásban helyről-helyre változva különböző mértékben vesznek részt, így vannak olyan mésztufák, ahol a vegetáció döntően közreműködik a kiválásban, máshol pedig teljesen hiányzik, ezért csak a fizikokémiai folyamatok idézik elő a mésztufa kiválást, és a növényzet a kicsapódási folyamatban nem vesz részt A megfigyelések szerint ilyen különbségek nemcsak egy-egy külön önálló előfordulásra jellemzőek, hanem egy előforduláson belül is jelentkeznek. Ebből adódóan igen változatos rétegzettségi adottságok, alakulati formák jönnek létre, amelyek igen gyakran függőleges irányítottságúak és cementációjuk is igen eltérő, mert a laza anyagtól a keményig mindenféle kiválási változat előfordul. Továbbá jelentős eltérések vannak a likacsok méreteiben, ill. a képződési hiányból származó kisebb-nagyobb üregek gyakoriságában amelyek a kőzetféleség egyik típusának a vegetációval öszszefüggésben egyik fő jellemzője Míg azoknál a mésztufáknál, ahol a kiválásban a növényzet nem játszik szerepet, az ilyen jellegzetességek teljesen hiányoznak, mert tömörek és teljesen más rétegzettségi adottságokkal rendelkeznek, mint amelyeknél a növényzet okozta és befolyásolta szerkezetek és alakulati formák jöttek létre. A tapasztalatok szerint a mésztufa előfordulások nagyságában s a kivált mész mennyiségében igen jelentős különbségek vannak. Ezért megkülönböztethetők a jelentéktelentől vagy kicsitől, az 1-2 m -es kiválásoktól, az igen hatalmas, több millió m

3-es felhalmozódásokig mindenféle változat E két szélső érték között természetesen mindenféle nagyságú és mennyiségű előfordulás megtalálható. Ezeknek gyakoriságát vizsgálva megállapítható, hogy a világon 15-20-ra tehető a kiemelkedően nagy előfordulások száma A kivált mésztufának geomorfológiai adottságokat és a vízföldtani jellemzőket figyelembe véve alapvetően négy típusát lehet megkülönböztetni. Ezek a következők: a.) erózióbázis felett fakadó karsztforrások mésztufái (lejtői); b.) karsztos vízfolyásokban felhalmozódott mésztufák; c.) karsztvíz táplálta tavak-mocsarak mésztufái; d.) karszttornyok sziklafelületén kivált mésztufák Ad „a": E forrásoknál a vízkilépési hely alatti területen válik ki a mésztufa. Szubaerikus lejtői típusként írható le A megfigyeléseim szerint e típusnál is nagyfokú változékonyság tapasztalható, amely egyrészt abból adódik, hogy a forráskilépés az erózióbázis felett milyen magasságban történik, részben pedig avval, hogy a forrás alatt milyenek a felszín lejtés viszonyai és milyen a vízlefolyás jellege, pl vonalmenti vagy szétágazó Természetesen ezek a jellemzők kisebb-nagyobb mértékben, a domborzattól függően keveredhetnek, és ebből adódóan igen formagazdag-változatos előfordulások jönnek létre. Továbbá átmeneti típusok is kifejlődnek. Ennek a fötípusnak alapvetően két altípusa különböztethető meg, amelyeken belül még további változatok írhatók le. Ezek a következők: a

t: lejtői mésztufa; a

2: vonalmenti mésztufa kiválások. Az a, jelű altípusnál az alábbi mésztufa változatok különböztethetők meg, amelyeknek fő jellemzői a következők: azoknál a forrásoknál, amelyek magasan az erózióbázis felett fakadnak (150-500 m) és a lejtő meredek, a felvidéki fehérpataki kiválási forma jött létre. Ennél a meredek lejtőn, avval párhuzamosan több száz m hosszban halmozódott fel a mésztufa (4. ábra). A forrásvíz vízeséseken, kisebb gátakon keresztül folyik le, és válik ki a mész. Ha a lejtő a forrás alatt kevésbé meredek vagy közel sík (terasz), akkor a vízkilépés alatt számos esetben legyezőszerűen szétterülő - lepényszerü felhalmozódás jön létre, amelynek végződésénél élesen elvégződő 1020 m magas perem alakul ki, ahol a víz egy vagy több kisebb vízeséssel bukik le Ennek a kiválási formának igen jellegzetes képviselője a Vauvenargues-i mésztufa előfordulás Dél-Franciaországban (5. ábra). Abban az esetben, ha a forrás az erózióbázishoz közel, és csak kis magasságban lép (10-20 m) a felszínre, kúpszerű forma jön létre Ilyenek alakultak ki Erdélyben a Sebes-Körös-i áttörésnél (Kessler H 1942). Ennek egy másik változatajön létre akkor, ha a forrás és az erózióbázis között enyhe lejtő alakult ki, és a mész ilyen felszíneken rakódik le.