Hidrológiai Közlöny 2001 (81. évfolyam)

5-6. szám - XLII. Hidrobiológus Napok: „A magyar hidrobiológia időszerű kérdései az ezredfordulón” Tihany, 2000. október 4–6.

386 ÍIIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2001. 81. ÉVF. 5-6 SZ. a 21,8 ha-os (15,3 ha nyíltvíz, 6,5 ha zsiókás) Böddi-székböl 8-8 mintát vettünk. 1999-ben a mintavételi helyeken mért minimális vízmélység 3,5, a maximális 63 cm volt. A vízterekben mért pH értéke a víztér jellemzőitől és a mintavétel időpontjától függően 7,16-9,83 között változott. A legkisebb pH értéket - bár nem tartósan - a rekonstruált Fehér-széken mértük, míg a legnagyobb pH értéket a Böddi-széken tapasztaltuk. Az öszszes oldott sótartalom 1-7,2 g/l között változott, s a Fehér-széken szinte az egész év folyamán 1,9 g/l alatt maradt. A másik végpont a Böddi-szék volt, ahol az összes oldott sótartalom júliusban volt maximális, 7,2 g/l értékkel. A vezetőképesség 2,23-12,57 mS/cm között változott, s eloszlásában az összes oldott sótartalomhoz hasonlóan alakult. A víz hőmérséklete az év- és napszaktól valamint a vízmélységtől függően 14,4-31,0 °C között mozgott. A mennyiségi mintákat ún. lezárásos-kigyűjtéses módszerrel vettük, ami az Aqualex mintavevő (Nagy és mlsai. 1998) sekély kis vizekre alkalmazott változata. Erre a célra egy 45 cm belső átmérőjű, alján kivágott, könnyen szállítható műanyag hordót használtunk. A mintavevő letétele után a belső térben levő állatokat kézi háló segítségével gyűjtöttük ki. A minták feldolgozása részben terepen történt, ahol az élő szervezeteket in situ válogattuk szét, majd 70 %-os etanolban tartósítottuk. A munka további részét laboratóriumban végeztük, ahol sztereomikroszkóp segítségével meghatároztuk a makroszkópikus gerinctelenek egyedeit A biomassza meghatározása során a mintákat 80 °C-on 12 órán keresztül tömegállandóságig szárítottuk. Az eredményeket száraz testtömegre vonatkoztatva adtuk meg. A csigák esetében a mérésnél a házat nem távolítottuk el, így a biomassza értékek annak tömegét is magukban foglalják. A faji szintű diverzitás meghatározására a leggyakrabban használt ritka fajokra érzékeny - Shannon-Wiener, és gyakori fajok érzékenyebb Simpson diverzitási indexeket alkalmaztuk. Az adatfeldolgozás során nem-parametrikus eljárásokat (Kruskal-Wallis, Mann-Whitney U teszt) használtunk. Az adatfeldolgozás az SPSS/PC 8.0 for Windows programcsomaggal történt Eredményeinket az egyedszámok esetében m

2-re vonatkoztatva, míg a biomassza értékeket száraz tömegben, g/m

3-ben közöljük. Eredmények és értékelésük Az eltérő szikes jelleggel jellemezhető (ld. vizkémiai változók) vízterekből származó mennyiségi mintákból 1 pióca-, 5 csiga-, 15 szitakötő- és 14 poloskafaj került elő. A csigák közül az Anisus spirorbis-1 (az egyedek 94 %-a) és a Lymnea peregra var. ovata-1 (az egyedek 4 %-a) találtuk a leggyakoribbnak - a többi csigafaj csupán egy-két példányban volt jelen a mintákban. A szitakötőlárvák mennyiségi sajátosságait az előző csoportnál nagyobb fajés egyedszám jellemezte. Mennyiségileg számottevőnek öt faj mutatkozott: Ischnura pumilio (34 %), Ischnura elegans (31 %), Lestes macrostigma (20 %), Enallagma cyathigerum (8 %) és Lestes barbarus (7 %) (a L. barbarus százalékos aránya valószínűleg ennél nagyobb, mivel az összesítésbe csak a teljes biztonsággal határozható utolsó stádiumú lárvákat vettük figyelembe). A többi tíz faj elenyésző egyedszámban volt reszese a szitakötő-fajegyüttesnek. A 14 poloskafajból öt faj, a Sigara lateralis (75 %), a Paracorixa concinna (18 %), a Cymatia rogenhoferi (3 %), a Corixa affinis (2 %) és a Plea minutissima (2 %) alkotta a poloska-együttest, míg a többi poloskafaj kis számban járult hozzá a poloskák egyedszámához. A vizi makroszkópikus gerinctelen szervezetek fajöszszetétele megegyezett azokkal a korábbi - elsősorban faunisztikai - kutatási eredményekkel (Ponyi 1961, Szabó 1993, Juhász et al. 1998, Kiss et al. 1999), melyek a szikes vízterekből az Anisus spirorbis, az Ischnura pumilio, az Ischnura elegáns, a Lestes macrostigma, a Paracorixa concinna és a Sigara lateralis tömeges előfordulását jelzik. A mennyiségi minták elemzése során az is bebizonyosodott, hogy egy búvárpoloskafaj, a S. lateralis, a szikes vízi életközösség legnagyobb egyedszámban jelenlevő alkotója. Ez arra enged következtetni, hogy a S. lateralis igen fontos szerepet játszik a vizsgált szikesek táplálékhálózatában, valamint azok anyagforgalmában és energiaáramlásában. Az egyes vízterek között a vizsgált összes makroszkópikus gerinctelen szervezet Shannon-Wiener diverzitás értéke (Kruskal-Wallis %

2 = 11,33, df = 4, p = 0,023) és a Simpson diverzitás értéke (x

2 = 16,16, df = 4, p = 0,003) szignifikáns eltérést mutatott. Legnagyobb értéket mindkét diverzitási index esetében - a legkisebb sótartalmú Fehér-székben élő faj együttesekre kaptuk Az összfajszámot elemezve azonban a vízterek szignifikánsan nem tértek el egymástól (x

2 = 3,68, df = 4, p = 0,451). A szikes vízterek között a poloskák (yj = 40,07, df = 4, p < 0,001) valamint a piócák és a csigák egyedszámában (x

2 = 21,291, df = 4, p < 0,001) találtunk szignifikáns különbséget. A szitakötők egyedszámában (x

2 = 0,459, df = 4, p = 0,977) nem volt statisztikailag kimutatható eltérés, bár feltűnően kevés egyedet találtunk a Fehér-széken [(átlag ± S.E.: 48 ± 9 egyed/m

2)]. Kifejezetten magas volt a poloskák egyedszáma a Böddi-széken, ahol a három mintavételi időpontban mért egyedszámok átlaga elérte a 402 ± 64 egyed/m

2 értéket. A piócáknál és a csigáknál két víztérben találtunk nagy egyedszámot, a Kelemen(29 ± 11 egyed/m

2) és a Fehér-széken (20 ± 6 egyed/m

2). A vizsgált csoportok biomasszája az egyedszámokhoz hasonlóan alakult, mivel a poloskák (x

2 = 36,241, df = 4, p < 0,001), valamint a piócák és a csigák (x

2 = 30,284, df = 4, p < 0,001) esetében szignifikáns különbséget kaptunk, ellenben a szitakötőknél (x

2 = 2,596, df = 4, p = 0,628) nem volt statisztikailag kimutatható eltérés. A vízterek közül a poloskák és a szitakötők biomasszája alapján kimagaslott a Böddi-szék. A poloskák esetében ez elérte a 2,747 ± 0,427 g/m

3, a szitakötőknél pedig a 2,313 ±0,791 g/m

3 értéket. A Fehér-széken a fenti két csoport alacsony biomasszaértéket mutatott. Ebben a víztérben a csigák is kis számban voltak jelen, de az itt gyűjtött állatok nagy testmérete miatt a biomassza értékek itt voltak a legnagyobbak (1,719 ± 0,788 g/m

3). A kisléptékű térbeni heterogenitás vizsgálata során kiderült, hogy csak a szitakötők egyedszáma különbözött szignifikánsan a nyíltvizes és a zsiókás víztestekben (Mann-Whitney Z = - 8,107, df = 139, p < 0,001). Eredményeink szerint a zsiókás állományokban a ragadozó, rejtőzködő életmódot folytató szitakötők egyedszáma magasabb, mint a nyíltvizes területeken. A piócák és a csigák (Z = - 1,182, df = 139, p = 0,237) valamint a poloskák (Z = - 1,331, df = 139, p = 0,183) egyedszáma nem mutatott szignifikáns különbséget. A szitakötők egyedszáma (a zsiókásban 155 ±21 egyed/m

2, a nyíltvízben 12 ± 2 egyed/m

2) alapvetően meghatározza a vizsgált összes makroszkópikus gerinctelen eloszlását a két víztest között (a zsiókásban 318 ±36 egyed/m

2, a nyíltvízben 165 ±27 egyed/m

2). Ezért a makroszkópikus gerinctelenek összegyedszáma is szignifikáns különbséget mutatott (Z = - 3,835, df = 139, p = 0,001). A szikes vízterek