Hidrológiai Közlöny 2001 (81. évfolyam)

4. szám - Fejér László: Tisztelgés a nagy elődök előtt

207 Tisztelgés a nagy elődök előtt Fejér László Amikor a magyar államiság ezredik évfordulóján végig tekintünk vízgazdálkodásunk múltján, felmerülnek bennünk a kérdések: vajon a magyar műszakiak mivel gazdagították ezt a tájat? Gazdagították-e egyáltalán? Mennyiben járult hozzá a hazai vízmérnöki kar a Kárpát-medencében élő magyar és más népek boldogulásához? Tudtunk-e adni is valamit a külföldnek, avagy csak mint befogadók húztunk itt le több mint egy évezredet? Jó-e az az irány amit eddig követtünk vizeink hasznosításában, vizeink megóvásában? Valamennyi kérdésre természetesen nem lehet választ adni, s a válaszok is ellentmondásosak lehetnek. Visszatekintésünket némileg rendhagyó módon nem annyira az események, mint inkább a szereplők, mérnökök, természettudósok személyére összpontosítjuk, annál is inkább, mivel gyakran ér bennünket utol az a szemrehányás, hogy jeleseink háttérbe szorulnak a humán kultúra nagyságai mögött, s nem teszünk eleget népszerűsítésük érdekében A rövid előadásban sajnos nem lehet mindenkiről megemlékezni, akinek az elmúlt századokban kiemelkedő szerepe volt a vízügyek terén, de tekintsék ezen előadást a nem említettek előtt is tisztelgő főhajtásnak. Jeles, de leginkább névtelen honfoglaló eleink vizes tudománya elsősorban a halászattal, a vizes legelők használatával függött össze, s amikor a Kárpát-medencébe értek, ez érdekelhette őket. Annál is inkább, mert egyes tudósok a magyarság és a többi nomád nép vándorlását összefüggésbe hozzák a vízzel, illetve annak katasztrofális hiányával. Ugyanis a IX. században indult meg az etelközi sztyeppék vidékén az a közel egy évszázadnyi erős kiszáradási folyamat, amelynek - valamint más, szintén aszály-űzött nomád népek sorozatos támadásainak - következményeképp a magyarság több milliós állatállományával együtt otthagyta Etelközt, s a jobban védhető Kárpát-medencét választotta újabb megtelepedésének színteréül. A rómaiak városi kultúrája, vízvezetési tudománya addigra már a népvándorlás viharos századaiban elenyészett, s visszahúzódott Itáliába, talán az arab világba. Fiatal régészek ugyan fellelni vélnek több helyütt egy korai Árpádkorra datált csatornahálózatot, amelyek a folyó menti síkvidékeken az árvizek szétvezetését, öntözést, halastó-gazdálkodást, vízlevezetést lettek volna hivatottak szolgálni, de ezek egyelőre inkább hipotézisek, mint a történelmi valóság szerves részei. A történettudomány képviselői között abban a kérdésben sincs egyetértés, hogy milyen vízrajzi, növényzeti (erdősültségi) viszonyok uralkodtak e tájon a kora középkorban. Ma az a nézet látszik teret hódítani, hogy a török uralom előtti évszázadban korántsem volt ugyanolyan elvadult az ország képe, mint a 150 éves török uralmat követően. Egy dolog biztos: a másfél évszázados meg-megújuló háborús időszak mindenképpen a degradációt segítette elő, s nemcsak a természeti viszonyok, hanem az emberek közötti viszonyok terén is. A vízjárta területek ártéri gazdálkodásáról rajzolt történészictnográfusi kép talán idealizált, de valóságos életmódokat, gazdálkodási megoldásokat tár fel az utókor előtt. Ez talán sajátossága is volt a Kárpát-medence vízvidékein élők közösségének. Kevés jel utal arra, hogy Európa többi felén hasonló vízközeli gazdálkodás dívott volna, legalábbis mindezideig nem kaptunk felőle híreket. Amikor jeles, vizekkel foglalatoskodó elődeinkről akarunk megemlékezni ebből a korból, akkor szorgalmas, de arctalan jobbágyokról, parancsokat kiadó ispánokról, magyarul aligha értő hadmérnökökről, egy-egy csökovácsról, s mindezek mellett az akkori korok ezermestereiről, a vízimolnárokról kell említést tennünk. Egészen a XVIII. századig alig van írásos emlékünk azokról, akik pedig sokat tettek a települések (várak) kútjainak építésééit, a budai, visegrádi, pozsonyi, stb. városok vízvezetékeinek elkészítéséért, egyes területek térképezéséért, akár az árvédelmi töltések építéséért. Mert azért ezek is épülgettek a XVII-XVIII. századokban, persze inkább kevesebb, mint több sikerrel. A békésnek mondott XVIII. század nyitotta meg a lehetőséget az ország előtt, hogy a másfél évszázados háborúskodás után ne csak a politikai viszonyok, hanem a természeti állapotok pacifikálása is megkezdődhessen. Nehéz folyamat volt ez, hiszen egyes vidékek teljesen elnéptelenedve alig értek tulajdonosaiknak valamit. Ismert példa: Haruckkem báró hadiszállítói érdemeiért uralkodójától a hatalmas, vízjárta békési birtokok helyett inkább egy melegvizű budai malmot szeretett volna kapni. A frissen birtokba vett országról új urai szerettek volna képet kapni. Igényük találkozott a XVIII. századi felvilágosodás tudós polihisztorainak törekvésével, mindent felfedezni, felmérni, leírni, katalogizálni, rendszerbe foglalni. Az adatgyűjtés ezen európai "járvány"-ának hazai teijedéséről dr. Deák Antal András és dr. Dobos Irma előadásaiban fogunk hallani. A XVIII. század első felében végrehajtott kincstári telepítési program által megcélzott vidékek az ország déli, a török birodalommal határos területei voltak Az ide költöztetett zömmel német parasztok azonban hamarosan áldozatául estek a mocsaras vidékeken pusztító járványoknak. Éppen ezért az első nagyobb szabású lecsapolási és folyószabályozási feladatot a császári hadmérnökök - közülük is kiemelendő Maximillien Fremaut - tervei alapján a Délvidéken végezték el, az ottani kiteijedt, betegséget teijesztő alibunán mocsarak megszüntetésével és a Béga folyó regulázásával. Az eredmény nem is maradt el, hiszen az említett vidék az ország egyik legjobb mezőgazdasági területévé vált, s ezzel jelentősen hozzájárult a hadi szempontból is fontos térség kereskedelmének és iparának fejlődéséhez. A szépen gyarapodó mezei gazdaság e tájon csakhamar értékesítési gondokkal találta magát szemben, mert többlettermékét - megfelelő közlekedési feltételek híján - nem tudta megbízható, s foként olcsó módon elszállítani. Ezen a gondon segített a XVIII. század végén a Kiss József (1748-1812) és Gábor (17511800) által tervezett, s az ugyancsak ő általuk kivitelezett Ferenc-csatorna, amely a vízi úton történő szállítást - a Duna és a Tisza összekötésével - jelentősen megkönnyítette. De az ország más részén is kezdeményező lépesek történtek. A csatornák ügye, megmozgatta a mindenkori államkincstár fantáziáját, hiszen a közutak reménytelenül használhatatlanok voltak, ha az áradások elindultak. Ilyen esetekben viszont a hajózható folyóvizek szinte önként kínálkoztak, hogy egymással összekötve pótolják a szárazföldi utakat. Nagyszabású tervezgetések folytak: a bécsi hadmérnöki akadémiát végzett Krieger Sámuel (1746-1781) a Balatonon keresztül húzott víziút tervét készítette el, Böhm Ferenc (1736-1799) a Sárvíz szabályozására ajánlott műszaki megoldást, Balla Antal (1739 -1815) pest-vármegyei mérnök pedig egy újabb Duna-Tisza-csatorna tervét tette le az asztalra. Az említettek munkája csak kiragadott példa abból az igen gazdag anyagból, amely a XVIII. század utolsó harmadának termése. Hiszen jeles vármegyei mérnökök készítettek felméréseket, vízrajzi térképeket, amelyek mind-mind rendkívül be-