Hidrológiai Közlöny 1999 (79. évfolyam)

4. szám - Szlávik Lajos: Godnolatok az árvízvédelem időszerű kérdéseiről

244 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1999. 79. ÉVF. 4. SZ. letek védelmét szolgálták, a XIX. század elején azonban már hosszabb szakaszokra, néhol egész folyóvölgyekre is kiterjedtek. Gyakori volt azonban, hogy az ilyen beavatkozások akadályozták az árvizek levonulását, ezáltal a tetözési szintek emelkedését eredményezték és esetenként a korábbiaknál is pusztítóbb árvizekhez vezettek. Az aktív kapcsolat kezdetét Magyarországon - világviszonylatban is az elsők között - a XIX. század elején született vizügyi tárgyú törvények jelentették. Az ezt követően beindult nagyszabású folyószabályozási munkálatok során az árterek védelmét az árvizek lefolyási viszonyainak javításával együtt igyekeztek megoldani. Ezt az elvet követte Vásárhelyi Pál Tisza-szabályozása, ilyen szemléletben született az 1884. évi ún. "tiszai törvény", az 1885ben megalkotott vízjogi törvény is. A folyószabályozási és ármentesítési munkálatok gyakorlatilag befejeződtek a XX. század elején. Napjainkban az aktív kapcsolatnak új minőségű szintjét kell kialakítani: az ökológiai követelményeknek megfelelő árvízvédelmet. 5. A magyarországi folyók vízjárásának, árvizeinek jellemzése Magyarországon az éghajlati és topográfiai adottságok miatt gyakoriak az árvizek. A magyarországi folyók hoszsza 2 822 km, vizgyűjtő területük pedig gyakorlatilag az ország teljes területe (93 000 km

2). A határainkhoz érkező folyók kereken 290 000 km

2-ről, tehát Magyarország területének több mint háromszorosáról gyűjtik össze a vizeket A folyók vízjárását éppen ezért döntően nem a hazai, hanem más országok vízgyűjtő területén keletkező vizek alakítják, befolyásolják. A magyarországi folyók árhullámait csoportosíthatjuk abból a szempontból, hogy azokat hóolvadás, csapadék, vagy a kettő együttesen okozza Megkülönböztethetünk jeges és jégmentes árvizeket. A Duna és a Tisza vízgyűjtő területein a csapadéktevékenység nélküli tiszta olvadás esete nagyon ritka, az olvadásos árvizek az eseteknek csak 10-12 %-át teszik ki. A felmelegedési folyamatot - még ha a csapadék mennyisége kevés is - szinte minden esetben csapadéktevékenység kíséri, vagy vezeti be. Az árhullámok jellegét döntő mértékben meghatározza az is, hogy azok milyen nagyságú vízgyűjtőn keletkeznek. A Dunán, valamint a Közép- és az Alsó-Tiszán az árhullámok kialakulásához a kiváltó időjárási helyzetek több napon keresztül való halmozódása, illetve ismétlődése szükséges. A kisebb vízgyűjtő területeken (pl. Felső-Tisza, Bodrog, Körösök, Rába stb.) már egy-egy nagy csapadékot adó olyan időjárási helyzet is okozhat árhullámot, amelynek fennmaradása gyakran csak 12-24 óra. A kisebb folyókon (pl. Zagyva, Tarna, Zala, Kapós stb.), illetve a domb- és hegyvidéki patakokon már a néhány óráig tartó lokális, heves csapadéktevékenység is kiválthat - esetenként akár jelentős - árhullámokat. Magyarország vízrendszerét tekintve két részre, a Duna és Tisza vízrendszerére bontható. A Duna magyarországi szakaszának vízjárását a felette lévő vízgyűjtő terület vízrajzi adottságai döntik el. A Duna magyarországi szakasza felett kétféle típusú árvíz alakulhat ki: az egyik kora tavaszi, mellyel a vízgyűjtő terület alacsonyabb részeinek hóolvadása talál lefolyást, a másik a nyári árvíz, mely az Alpok magasabb részeinek csapadékát hozza. A magyarországi Duna a felette lévő szakasz vízjárását követi, amit az betorkolló mellékfolyók már nem tudnak megváltoztatni, tehát itt is két jellegzetes árhullám fordul elő: a tavaszi és a nyári. A tavaszi árvizek az alacsonyabbak, ritkán eredményeznek magasabb vízszinteket és azokat is csak akkor, ha az áradások közvetlenül a jéglevonulás után jönnek és még a jégtorlódásoktól felduzzasztott vizet találnak maguk előtt - ilyen volt a Duna 1838., 1941. és 1956. évi nagy árvize. A nyári árvizek éppúgy, mint az országhatár feletti Dunán, itt is magasabbak, mint a tavasziak, bár hevességükből igen sokat veszítenek. Az árhullámok időben elnyúlnak, lassan emelkednek és hosszabb ideig tartanak. A jégmentes nagyvizek közül tehát vízhozamukat tekintve a nyári - elsősorban csapadékból keletkező - árvizek a veszélyesek. Az ilyen árvizek legjelentősebb példái az 1954. és 1965. évi árhullámok voltak. A Tiszát Magyarország területén a vízjárás alakulásától függően két szakaszra; a Felső- és Közép-Tiszára oszthatjuk. A Szamos torkolata feletti Felső-Tiszán három nagyobb árhullám szokott kialakulni: a hóolvadásből származó tavaszi, a májusi és az őszi árhullám. A Szamostorkolat alatt azonban a két első árhullám összeolvad és a Tisza két nagy mellékfolyójának, a Körösnek és a Marosnak az árhullámával általában találkozik. Ezért a KözépTiszán igen hosszan elnyúló magas árvizek lehetségesek. Az utolsó 100 év legnagyobb árvizei közül az 1879. évi árvíz tavaszi áradásból, az 1888. évi téli csapadékból, az 1895. évi is a téli hótakaró olvadásából, az 1919. évi tavaszi csapadékból származott. Különösen magas volt a Tisza középső és alsó szakaszán az 1932. évi árvíz, melyet a Maros árvize, majd 1970. évi árvíz, melyet a Tisza és az összes mellékfolyók egyidejű katasztrofális árvize emelt a tavaszi árvizek közül a legnagyobb magasságra. Az 1985. évi felső-tiszai jeges a maga nemében példátlan volt a tiszai árvizek sorában. 1998 novemberében, majd 1999 márciusában közvetlenül egymást követően fordult elő két, kiugró hidrológiai paraméterekkel bíró árvíz. Mellékfolyóink felső szakasza heves vízjárású: gyors hóolvadás, vagy egy-egy nagyobb csapadék után az árvíz a hazai folyószakaszokon 1-2 napon belül megjelenik, rövid idő - esetenként mindössze néhány óra alatt - több méteres áradást okozva. Különösen veszélyesek e tekintetben a Felső-Tisza és mellékfolyói, valamint a Körösök, ahol a csapadékot követő 28-36 órán belül határainknál 8-10 métert is emelkedhet a folyók vízszintje. Éghajlati és természetföldrajzi adottságaink miatt helyzetünk úgy jellemezhető, hogy bármely folyónkon, az év bármely szakában előfordulhatnak árvizek, amint az számos alkalommal igazolódott is. Egyes folyókon számolnunk kell a különösen veszélyes jeges árvizekkel is. Leggyakoribbak a tavaszi és a nyári árvizek. Tartósságuk általában 5-20 nap, de - főleg a Tisza középső és alsó szakaszán - 100 napos vagy még tartósabb árvizek is előfordulnak. 6. Az árvízszintek emelkedése Egy-egy jelentős árvíz után rendre felvetődik: törvényszerü-e az árvizek szintjének emelkedése, a szélsőségek fokozódása, van-e a Tiszán és mellékfolyóin ilyen emel-