Hidrológiai Közlöny 1999 (79. évfolyam)

3. szám - Nagy László: Velence veszélyben

NAGY L.: Velence veszélyben 147 sításához (Penning-Rowsell és tsai, 1998). Ennél a megoldásnál nyilvánvaló, hogy ezen az elképzelésen alapuló beruházás nem veszi fel a harcot a legnagyobb árvizekkel. A Konzorcium meggondolása a kisméretű, 1,00 m ATF-re tervezett munkákra (Bandarin, 1994) az, hogy megtakarítsák a mozgatható kapuk zárását, amire a Szent Márk tér árvíztől való megmentéséhez évente 40-szer van szükség (0,70 m ATF árvízszint). így elkerülhető a hajózás megzavarása, amely ennél a kapuzárási gyakoriságnál létrejön. Ehelyett a kapuk évente csupán 6 vagy 7 alkalommal záródnának be, amikor is a vízszint 1,00 m ATF fölé emelkedik, átlagosan 3 óra hosszára. De, ha a kisléptékű munkát átfogóan egész Velencére kiterjesztve hajtanák végre (felismerve, hogy a teljes lefedés lehetetlen és fölösleges), a mozgatható kapuk és azok gazdaságossága még mellékesebb. Évi fenntartási költsége 2,4 millió USD maradna, de az árvíz által okozott kár és veszteség nagysága jelentősen csökkenne a számos kisebb árvíz által okozott gyakori sérülés megszűnésével, amelyeket a kisléptékű munkák akadályoznának meg. A helyi kisléptékű munkák segítségével az éves átlagos kár (és így a kapuk gazdasági haszna) 75 %-kal, ha nem többel csökkenthető, ez azonban további vizsgálatot igényel így elemezve, a kisléptékű munkák gazdaságosabbak, mint bármely más árvíz-csökkentési eljárás, de két nagy gyenge pontja van. Először, mint korábban már említettük, nem védenek a ritkább, nagyobb árvizek (mondjuk, 1,20 m ATF) ellen. Másodszor, a tengerszint 50 éven belül bekövetkező 30 cm-es relatív emelkedése Tolentirtire nézve 1,20 m ATF-t jelent, ami a kisléptékű munkák mellett a jelenlegi árvízi helyzet visszatérését, vagy még rosszabb állapotokat jelent (évente ötszöri elöntést). így ez a megoldás önmagában nem elegendő 2050-től, ha a tengerszint emelkedés igaz, mint ahogy azt jósolják. A fenti stratégiai megoldás olyan eredményekhez vezet csökkenő szennyezettség, a Lagúna átlagos fenékszintjének emelkedése mellett - mint a bejárat keresztmetszeti területe csökkentése, az apály-dagály változás jobb csillapítása a Lagúnában, s így az árvízveszély csökkenése. Általánosítva, a kisléptékű munkák az eddig tapasztalt árvizek 90 %-ában szárazon tartják Velencét, de ha ezeket elvégezték, az árvizek nagysága a következő 50 évben fokozatosan növekszik az előre jósolt tengerszint emelkedésre A védelmi szint 1,20 m ATF-re emelése azért fontos, hogy a folyamatot késleltessék. Kivitelezése nehéz lesz az építészeti értékek befolyásolása nélkül, bár idővel a benyomások változhatnak. Ez az eljárás az árvízi problémának csupán egy rövid és középtávú megoldása. A mozgatható kapuk hosszú távú megoldásnak látszanak, de ez illúzió (2. táblázat). A kiegészítő kisléptékű munkákkal együtt, ahogyan a Konzorcium azt támogatja, a kapuk messzemenően extravagánsak, mert költségesek, és csupán az olyan ritka (de súlyos) árvizek csökkentésére valók, amelyek a Velencében tapasztalt összes árvízi károknak csupán kis részét adják. A kisléptékű munkák nélkül a kapuk csupán a nagyobb árvizek ellen védenek, mivel nem zárhatóak be olyan gyakorisággal, ahogy azt a kisebb áradások igényelnék. Mindenesetre, a tengerszint emelkedésével, 2050-re, a kapukat minimum hetente egyszer be kell zárni, sőt esetleg naponta (az átlagos ár-apály magasság akkorra 0,80 m ATF). Ez azonban a szennyezés és hajózás jelenlegi szintjén lehetetlen. Ezért, ha most megépülnek a kapuk, és csak akkor fogja betölteni a vele szemben támasztott elvárásokat, akkor ez ma nagyon kevéssé éri meg az árát. Ellenben, csaknem teljes védelmet nyújt Velencének. A kapuk néhány támogatója ragaszkodhat hozzá, hogy megépítsék, de csak később (pl. 50 év múlva), amikor az árvízi helyzet a tengerszint emelkedés miatt rosszabb lesz, és a súlyos események gyakorisága növekszik. Azonban nem biztos, hogy szükséges. Ha a javasolt, jobban fenntartható stratégiai megoldást addigra megvalósítják, és azok olyan eredményekkel járnak, hogy az árvíz csökkenthető lesz a Lagúna bejáratainak progresszív beszűkítésével, esetleg egy északi bejárat kialakításával, ebben az esetben egyáltalán nem szükséges a mozgatható kapu, mivel ott kisebb a hajóforgalom. Megismételve a kulcskérdést, 2050-re - ha mást nem is csinálnak - a kapukat arra kell tervezni, hogy naponta vagy hetente csukódnak, és együtt kell élni minden egyes problémával, amit ez felvet. Tehát valami mást kell tenni. Közép-, illetve hosszú távon a Lagúnát ilyen vagy olyan módon, de jobban el kell választani a tengertől, hogy csökkenthessék az árvizet, feltéve, hogy a tengerszint emelkedés 0,30 m, vagy annál nagyobb. Ebben az esetben jobb lehet, ha a kapukat egyáltalán nem építik meg, és a kisléptékű munkák megépítését választják az árvizek többségének kivédéséhez, miközben tervezik a bejáratok progresszív beszűkítését, eltávolítva a kikötőt, a városban és a vízgyűjtő területén csökkentve a szennyezést. A rövid- és középtávon (a mostantól számított 50 évben) több értelme van a kisléptékű munkák maximális kiterjesztésének, összhangban a költség-haszon megfontolásokkal, mivel ilyen módon az árvízi problémák több mint 90 %-a csökkenthető, és a stratégiai folyamat sikeres végrehajtásához maximális idő áll rendelkezésre Összefoglalva, ha Velence problémáinak alapvető okát nem küszöböljük ki, a kisléptékű munkák önmagukban nem lesznek elegendőek közép- illetve hosszú távon, amikor a tengervíz szintje emelkedik. Ilyen körülmények között a kapuk létesítése már csak azért sem támogatható - a kisléptékű munkákkal szemben - mert túlságosan gyakran (hetente v naponta) kell majd bezárni őket. Az egyetlen érv a kapuk mellett, hogy kivédi a viszonylag alacsony számú, de súlyos árvizeket (amelyek visszatérési ideje 5-10 év, vagy még több), de erre a célra aránytalanul drágák, és megépítésük esetén a Lagúna fejlődése csaknem biztosan el fog térni egy célszerű, fenntartható hosszú távú megoldástól. Más értelemben szüksége van rá a városnak rövid- illetve közép távon ahhoz, hogy fokozza Velence fejlődésének lendületét. Ha a stratégiai eljárás sikeres, és a bejáratokat fokozatosan szűkítik, akkor a kisléptékű munkák és a fokozott rugalmasság már elegendő lesz mind a kisebb, mind a komolyabb árvíz elleni harcra, mivel az egész ártér rendszere megváltozik. Következtetések A jelenlegi törekvések nem megfelelőek Velencének a rá leselkedő veszélytől való megmentésére (2. táblázat). Különösen a mozgatható kapuk rendszerének van na-