Hidrológiai Közlöny 1998 (78. évfolyam)

4. szám - Fülöp István Antal–Józsa János: A neruális hálózatok világa

348 Javaslat a hazai vizes élőhelyek osztályozására Lakatos Gyula Kossuth Lajos Tudományegyetem, Ökológiai Tanszék, 4010. Debrecen, Egyetem tér 1. Kivonat: A vizes élőhelyek sajátos arculatát a hidrológiai tényezők, a vizborítottság, vízforgalom (elöntés, kiszáradás), vízmélység, vízszint változás alapvetően meghatározzák, és biztosítják az. elemi feltételeket a vízhez kötődő, vagy más szóval a vízi élővilág számára. A vizes élőhelyek, vagy a gyakran használt angol szóval, a wetland-ek jellemzője, hogy a litorális fitál minden esetben nagyobb, mint a parti tájék azon része, amelyre a planktonikus életforma a jellemző (Lf > Lp). A természetes vizes élőhelyek (natural wetlands) osztályozására javasolt csoportok a következőek, (zárójelben megadjuk a megfelelő angol elnevezést is): mocsarak (marshlands); lápok (peatlands); árterek (floodplains); marginális (kapcsolódó) vizes élőhelyek (marginal wetlands) és időszakos (efemer) vizes élőhelyek (ephemeral wetlands). A létesített vizes élőhelyek (constructed wetlands) csoportosításánál a meghatározó elv, hogy a létesítés után milyen gyakorlati célt szolgál az objektum. Kulcssz.: felszíni állóvizek, sekély vízterek, vizes élőhelyek (wetlands), természetes vizes élőhely, létesített vizes élőhelyek Bevezetés A vizes élőhelyek a föld száraz felszínének 1/15-ét borítják. A Föld legértékesebb, de kevésbé megbecsült ökológiai rendszerei és az átalakításuk, kiszárításuk kedvezőtlenül befolyásolhatja a földi élet feltételeit. A vizes élőhelyek a világon a legveszélyeztetettebb ökológiai rendszerek közé tartoznak Ez alól nem kivételek a Közép- és Kelet-Európa régiójában találhatók sem (Dévai, 1994). A vizes élőhelyek jól tükrözik a környezet természetes jellegét, ill. állapotát, és ezért fennmaradásuk, megőrzésük prioritása nem lehet kérdéses, nemcsak pusztán a vizes élőhelyek szempontjából, hanem az emberi társadalmak és a természeti környezet közötti egészséges kapcsolat működése miatt is. Számos további tényező húzza alá ezt a megállapítást, mivel a vizes élőhelyeken lelhető fel a legdiverzebb állat- és növényközösség egy adott területen, és ez különösen igaz a mérsékelt öv esetében. Változatosságuk és betöltött szerepük, amely közvetlenül vagy közvetve hasznos az embernek, a tudatlan beavatkozások miatt károsodhat, sőt meg is szűnhet A felszíni kontinentális vagy édesvizek, amelyek a Föld teljes vízkészletéből mintegy 9 millió km'-nyi mennyiségre becsülhetők, hidrológiai tulajdonságaik alapján feloszthatók állóvizekre és vízfolyásokra. A felszíni állóvizek főként morfometriai sajátosságaik alapján lehetnek vizterck (mély- és sekély vízterek) ill. vizes élőhelyek (wetlands). A mély vízterekre, ahová a nagy tavak, mély tavak és a kopolyák tartoznak, jellemző a nyíltvízi táj vagy pelagiális régió (pelágium, P) túlsúlya a parti tájék, ill. a litorális régióval (L) szemben (P > L). A mély vízterek vízoszlopa ftlggőlegesen rétegződhet és felső fedőrétegre (epilimnion), közbülső váltórétegre (metalimnion) és alsó rétegre (hipolimnion) tagolódhat. A rétegek mélysége a víztér földrajzi elhelyezkedésétől, nagyságától, környezetének és vizének minőségétől és élővilágától függ. Az édesvizek pelágiumát szokás limnetikus régiónak is nevezni (Felföldy, 1981). A sekély vízterekre és a vizes élőhelyekre, a mély vizterekkel ellentétben, a parti tájék vagy litorális régió döntő aránya a jellemző, szemben a nyíltvízi tájjal és ennek megfelelően L > P morfometriai összefüggés adható meg. A parti tájék döntő szerepére magyarázatot az egyes vizek kis mélysége szolgáltat és ezekben a sekély vízterekben ill. vizes élőhelyek esetében az igazi pelágium gyakran hiányozhat. A sekély vízterekre jellemző, hogy a parti tájék döntő része növényzetmentes és a sekély vízoszlopban a planktonikus életforma (L

p) a meghatározó, ezzel szemben a vizes élőhelyek sajátossága, hogy a parti tájék vízinövényzettel borított, azaz a terület fitálisként (Lt) adható meg. Az előzőekben leírt összefilggések alapján sekély víztereknek tekintjük azokat a vizeket, amelyekre érvényes, az Lp > Lr viszony Ha azonban az arányra ennek fordítottja érvényes, azaz L

p < Lr, akkor vizes élőhelyekről (wetlands) beszélünk A sekély vízterekhez soroljuk a sekély tavakat, amelyek sajátossága a nagy vízfelület és a csekély vízmélység (általában 3-6 m mély). Szintén ebbe a víztér típusba tartozik a közepes (legfeljebb néhány km

2) nagyságú, vagy kisebb területű tócsa, amelynek a medre teljes terjedelmében igazi litorális jellegű, és területének több, mint 1/3-át hináros borítja. A vízforgalma labilis, esetenként ki is száradhat. A fertő nagy vagy közepes kiteijedésű, sekély (átlagosan 1-2 m mély) területének, több mint 1/3-a dús mocsári növényzettel borított. Vízforgalma szélsőséges lehet, és sekélysége révén a dús mocsári növényzet jellemezheti. A vizes élőhelyek, vagy a gyakran használt angol szóval, a wetlandek jellemzője, hogy a litorális fitál minden esetben nagyobb, mint a parti tájék azon része, amelyre a planktonikus életforma a jellemző (Lf > Lp). A fogalom használata történhet egészen széles értelemben, mint a Ramsari meghatározás ("Ramsar" Convention, 1971) és az ausztrál értelmezés (Paijmants el al., 1985), de tapasztalható törekvés egy szűkebb, operatívabb kategorizálásra is (Cowardin el al., 1979; Gopal & Sah, 1995, etc.~). Előre kívánjuk bocsátani, hogy mi is a hazai viszonyokra jobban értelmezhető, és főleg alkalmazható szűkebb értelmezést fogadjuk el, természetesen tiszteletben tartva az ettől eltérő és az adott cél kívánta használatot is. Ismerkedjünk meg az eredeti angol nyelvű, Ramsari definícióval. "... wetlands are areas of marsh, fen, peatland or water, whether natural or artificial, permanent or temporary, with water Ihat is static or flowing, fresh, brackish or salt, including areas of marine water the depth of which at low tide does not exceed six metres" (Scott és Jones, 1995). A meghatározás a vonuló és költő madarak számára törekszik minden vizet megőrizni, ezért ilyen széles az értelmezés. A felsorolások és besorolások között nem mindig adható meg hierarchikus viszony, de egyet teljes mértékben elfogadunk, hogy a vizes élőhelyek lehetnek természetes vizes élőhelyek, és az emberi tevékenységgel összefüggő létesített vizes élőhelyek, mint például a rizsföldek és bányatavak. Cowardin et al. (1979) közleményükben meghatározták a vizes élőhelyeket, mint"... a terresztris és vízi rendszerek (értelmezésünkben: vízterek) közötti átmenetet, ahol a talajvízszint általában a felszínen, vagy annak közelében található és a medret (üledéket) sekély mélységben borítja víz". A vizes élőhelyek kritériumaként a következőcket fogalmazza meg az említett munka: - legalább időszakosan a területen vízinövényzet (hydroiiton) éljen, - az alzat (mederfenék) vizzel itatódjon át, - alakuljon ki az üledék és a vegetációs időszak egy részében legyen vízzel borítva. A vizes élőhelyek jellemzése A vizes élőhelyek sajátos arculatát a hidrológiai tényezők, a vizborítottság, vízforgalom (elöntés, kiszáradás), vízmélység, vízszint változás alapvetően meghatározzák, és biztosítják az elemi feltételeket a vízhez kötődő, vagy más szóval a vízi élővilág számára. A vizes élőhelyek átmeneti, tranzit ill. ecoton szerepére már utaltunk, de csak aláhúzni tudjuk az általuk nyújtott élőhelyek változatosságát, sokszínűségét, amit a sekély, de legtöbb esetben évszakosan, vagy az egyes évek között is jelentősen eltérő vízháztartás és vízforgalom eredményez Elsődleges tehát a vízellátottság mennyisége, de pont az élővilág válaszán keresztül tárul fel a vízminőség fontossága, hiszen más milliót biztosít a kemény, vagy lágy víz, a szikes, vagy savas pH-jú, stb. A víz fizikai és kémiai tulajdonságai és az ezt meghatározó tényezők nem külön-külön érvényesülnek, hanem kellően bonyolult hatásmechanizmus rendszeren keresztül, és ismerve a tolerancia elvét, a vízi élővilág - egy bizonyos határon belül - populáció szintjén plasztikusan viszonyul hozzá. A válasz általában az alkalmazkodás és szaporodás, de a kedvezőtlen hatások átvészelése, azaz a fennmaradás is stratégia lehet, míg vannak olyan vízi élőlény populációk, melyek képesek elmenekülni vagy visszahúzódni olyan élőhelyre, ahol megvan az esélyük az életben maradásra. Sajnos számos esetben (kiszáradás, mérgezés, stb.) bekövetkezik a pusztulás, a halál, amelynek érvényesülése, szerencsére, lokális, így más élőhelyről remény lehet az újranépesülésre. A vizes élőhelyek életében döntő szerepet tölt be a növényzet, annak különböző életformája, és kötődése a vízhez (obligát vagy amfibikus jellege), ami persze hosszú időszak evolúciós folyamatainak eredménye. A vizes élőhely vizellátottsága és vízminősége elsődlegesen meghatározza a lehetséges vegetációt és annak szerkezetét. Az abiotikus és biotikus tényezők között olyan kölcsönhatások érvényesülnek, amelyek dinamikusan változhatnak, ezért sokkal bonyolultabb összefüggés rendszerek alakulnak ki, amelyeknek a megismeréséhez hozzátartozik a részfolyamatok feltárása és tisztázása. Legalapvetőbb különbséget jelent, ha a növényzetben fás szárú fajok is előfordulnak, amelyek általában a szukcesszió meghatározott állapotában jelenhetnek meg, és válnak meghatározó tényezővé. A növényzet másik típusát a fátlan növényállományok képviselik, azonban további