Hidrológiai Közlöny 1997 (77. évfolyam)
55 A halivadék állományok dinamikája a szigetközi hullámtéren a bősi vízlépcső üzembe helyezését követően Guti Gábor MTA ÖBKI Magyar Dunakutató Állomás, Göd Az elmúlt évszázadok társadalmi-gazdasági fejlődésével a szigetközi Duna-szakasz hasznosítása mind több oldalúbbá vált, és a térség természetes vízi halállományát egyre jelentősebb antropogén tényezők alakították. A tényezők elsősorban a meder morfológia és hidraulika, a vízminőség, valamint az árterületek habitusának megváltoztatásával formálták a halak élőhelyeit. A századforduló idején végrehajtott átfogó szabályozási munkálatokat követően a hullámtéri élőhelyek integritásának fennmaradását olyan kedvezőtlen folyamatok tették bizonytalanná, mint például az árvízvédelmi töltésekkel a hullámtérre korlátozott árhullámok kiülepedő hordalékának akkumulálódása, ami fokozatosan feliszapolta a mellékágakat. További problémát jelentettek a hajózási útvonalak rendezése céljából, valamint az építőipari kavicsigényck kielégítésére az 1960-as évektől végzett nagyarányú kotrási munkálatok, amelyek a folyó kisvízi mederét fokozatosan mélyítették. A fcliszapolódás és a főmeder egyes szakaszainak mélyülése jelenleg is kedvezőtlenül befolyásolja a hullámterek elöntésének tartósságát és gyakoriságát. A folyami halak szaporodásában alapvető fontosságú élőhelyek izolálódása egyre tartósabbá vált, ami a természetes halállomány lassú degradálódását eredményezte a 20. szd. második felében. A szigetközi halállomány újabb károsodásához vezetett az 1992-től üzemelő bősi vízlépcső. A létesítmény tízembe helyezését, illetve a Duna vizének a hullámteret elkerülő, 30 km hosszú üzcmvíz-csatornába történő terelését követő napokban a szigetközi főágba érkező vízmennyiség a korábbi középvízi hozam 10-15 %-ára apadt és a vízállás 2-3 m-t süllyedt. Gyakorlatilag megszakadt a főág és a mcllékágrcndszcrek közvetlen kapcsolata, megszűnt a hullámterek vizdinamikája és a jellemző élőhely-típusok (parapotamon, plcsiopotamon) elvesztették korábbi karakterüket. A hullámtéri mellékágak vízellátását 1995. óta egy 40-110 mV kapacitású gravitációs vízpótló rendszer biztosítja. A bősi vízlépcső környezeti hatásainak monitorozására a halivadék-állományok tanulmányozása több szempontból is alkalmas: 1) A halak élőhely választása általában plasztikusabb mint a gerincteleneké; 2) A halivadék a környezeti tényezők szűkebb tartományát képes elviselni a kifejlett halakkal szemben, így az ivadék eloszlása pontosabban jelzi az egyes vízterek ökológiai státusát, a környezeti tényezők változásait; 3) A halivadék állományok fajgazdagságának és abundanciájának meghatározásával viszonylag egyszerűen jellemezhetjük az ivadéknevelő élőhelyek éves reprodukciós potenciálját is. 1„ kudicui G. alMptnnalui V. Tlmba A. baiienis A. a&plui L. cephalus A. albumul P. roarmoratui B. bjoffiaii A. brania P. riuvIatUJi R. raUlui R. vrkrtii S. rrythroplidi. • • panjpota Ffff P. n iralut B. bjocrkna R. lerkeui L. gibboMii E. ludus S. wythrophlh. plej iopoi amoi 15.05 22.05 25.05 20.05 04.M 10.04 17.00 2J.00 M.01 00.07 15.07 21.07 1. ábra: A halivadék abundanciájának szezonális alakulása egy parapotamikus és egy plesiopotamikus élőhelyen a szigetközi hullámtéren 1992-ben. A négyzetek területe az egyedszám logaritmusával arányos. A hullámtéri vízterck hidrológiai viszonyait az ivadék-állományok szerkezetének szezonális változása sajátos módon tükrözi. Még a bősi vízlépcső üzembe helyezése előtt 1992. májusa és júliusa között a szigetközi hullámtéren két geomorfológiailag eltérő, lenitikus élőhelyen vizsgáltuk a halivadék-állomány dinamikáját heti mintavételezéssel. Az egyik mintavételi helyszínt egy a főághoz állandóan kapcsolódó, ún. parapotamikus mellékág öblözetében jelöltük ki, amely közvetlen felszíni kapcsolatban állt a térség mellékágrendszerével. A másik helyszín egy időszakosan lefüződő, ún. plesiopotamikus holtág volt, aminek évente átlagosan 15 napig volt csak összeköttetése más mellékágakkal. Az egymástól mintegy 200 méternyire elhelyezkedő két mintavételi te-