Hidrológiai Közlöny 1997 (77. évfolyam)

6. szám - Fejér László: A magyarországi öntözés fejlődésének vázlatos története 1914-ig

rögvest a Tisza-szabályozás nyakába varrták az éltető eső hiányát, a józanabb megfigyelők kimutatták, hogy a vízimunkák, valamint a csapadék mennyisége és időbeli eloszlása nincsenek közvetlen összefüggésben egymással. A szakmai polémia ugyanakkor a laikusok előtt is világossá tette, hogy a jövőben bekövetkező újabb aszályok ellen csak az öntözések elterjesztése jelenthet valamelyest védelmet. A Helytartótanács a hozzá özönlő gazdaküldöttségek nyomására utasította a Tiszaszabályozási Központi Felügyelőséget és személy szerint HERRICH Károlyt, hogy a leginkább veszélyeztetett Tiszántúl öntözése érdekében készítsen tervet. HERRICH több változatot is letett az asztalra, rajta kívül még más mérnökök is készítettek terveket, de ezek megvalósítása műszaki, pénzügyi okokból, no meg az 1870-es évek csapadékosabb időjárásának következtében zátonyra futott. Mindezek ellenére meg kell említeni KÉPESSY József nevét, aki a kiegyezés optimista légkörében - a Tiszaszabályozás addigi eredményeit számbavéve - beható tanulmányokat folytatott az alföldi öntözések lehetőségeinek körében (1867). Az öntözés és a vízlevezetés szerinte csak együtt megoldható feladatok. Ennek keretében az öntözőrendszerek főműveinek kiépítése az állam feladata, míg az öntözésben érdekelteknek az öntözőberendezések költségeit kell állniuk. KÉPESSY felveti a vizek állami tulajdonának kérdését, s úgy tartja igazságosnak, ha minden vizet használó az államnak fizet az elhasznált vízért. Ha a nagy öntözési elképzelések nem is valósultak meg, a kisebb horderejű helyi kezdeményezések - főleg a Dunántúlon - eredményre vezettek. Az eredményekhez persze azt is hozzá kell tenni, ahol egy öntözéseknek elkötelezett mérnök, vagy gazda kihullott a sorból, ott az öntözés ügye is könnyen megfeneklett. Jellemző volt a korra, hogy míg a vasútépítkezésekhez a mérnököket országszerte keresték, addig az öntözési tervekkel a mérnök maga volt kénytelen felkutatni kevésszámú megbízóját. Jelentősen változott a helyzet a KvASSAY-féle kultúrmérnöki hivatalok megszervezését követően. KVASSAY jóllehet tudatában volt annak, hogy az öntözések felvirágzása az országban egy később korra fog maradni, hiszen ismert az a mondása, mely szerint: "Utódaink útja és a mi eddigi utunk egymással homlokegyenest ellenkeznek: míg mi folyóink szabályozásával azok vizét gyorsan levezetni törekedtünk, addig unokáink gátakkal fogják azokat torlasztani és az országban visszatartani. Lehetőleg sokat és nagy területeket öntözni..." - igen sokat tett az öntözés népszerűsítéséért. A kultúrmérnöki szolgálat életrehívását (1879) az is indokolta, hogy a nagy vízszabályozási munkák az ország sík területein befejezésükhöz közeledtek, s gondoskodni kellett az immár vízmentesített területek talajának javításáról, amire egyébként a mezőgazdaságot az ország lélekszámának gyarapodása és az európai gabonakonjunktúra is késztette. A Kárpát-medence talajai ugyanis kevés kivétellel rossz vízháztartásúak. A gyakran szélsőséges időjárás következtében hol túlságosan is telítettek nedvességgel, máskor viszont erősen kiszáradnak. Ezért különösen fontossá vált a talaj vízállapotának "kormányzása", az időjárási anomáliák hatásainak kiegyenlítése az alagcsövezés, öntözés és más műszaki beavatkozások alkalmazásával. A kultúrmérnöki munkák iránt jelentkező igényt az állami vízügyi szolgálat igyekezett kielégíteni, hiszen állami érdek volt a mezőgazdaság jövedelem-termelő képességének fejlesztése, s ennek nyomán az államkincstár adóbevételeinek növelése. Ahogy az elmúlt évszázadban az ármentesítéseket és a lecsapolásokat, valamint a belvízlevezetést - ha kemény közdelem árán is, de végrehajtották, merőben más volt a helyzet a talajjavítások, az öntözés tekintetében. Mint azt a neves kultúrmérnök. PECH Béla egy cikkében kifejtette (1894), a vízkároktól való mentesítés népszerű volt a birtokosok között, arra könnyebben lehetett társulatot szervezni. Elég volt ehhez az adott terület birtokosai arányos többségének összefogása. Ezek a munkák voltak a talajjavítás első lépcsőfokai. Mivel azonban az egyes birtokok gazdálkodás és jövedelmezőség szempontjából nem álltak azonos színvonalon, a későbbiek során már csak a korszerűbb, tőkegazdagabb igényelték a birtokuk továbbfejlesztéséhez nélkülözhetetlen talajjavító beruházásokat. Ehhez a törvény már nem nyújtott kényszerítő segítséget, mint azt az ármentesítő társulatok esetében tette, még akkor sem, ha egy adott területen a birtokosok többsége a talajjavításokban érdekeltnek nyilvánította magát. Az 1885. évi vízjogi törvény alkotói - bár elismerték az öntözés gazdasági előnyeit, a már meglévő vízhasználatokat nem kívánták bolygatni, s a mindenképpen szükséges vízkivételi alkalmakat lényegében a hét egy napjára - a vasárnapra - korlátozták. Az már persze más lapra tartozott, hogy lett volna-e elég öntözésre használható víz, ha valamennyi birtokos úgy dönt, hogy öntözni kíván. A múlt század vége felé a meg-megújuló gabonaválságok és a nyomukban járó gazdasági feszültségek következtében az Alföldön különös hangsúlyt kapott az agrárszociális kérdés. Az egyoldalú szemtermelésre berendezkedett gazdaságok válságából kivezető útnak látszott az öntözéses gazdálkodás minél szélesebb elterjesztése. Az alföldi mozgalmak leszerelésére a politikusok egy része az öntözőcsatornák építésével együttjáró intenzív gazdálkodást tekintette az egyik gyógymódnak. A kérdés körül kialakult vitában KVASSAY Jenő (1894) - a kultúrmérnöki hivatalok tapasztalatait figyelembe véve - inkább óvott az e téren megnyilvánuló túlzott optimizmustól. Nézete szerint, amíg a birtokos 1000 holdon megél, addig nincs szüksége az (akkor rentábilis méretűnek tekintett) 50-60 holdas öntözőgazdaság berendezésére. Ráadásul az öntözőgazdaság nem működik magától, azzal bíbelődni kell, amihez a magyar gazda nincsen szokva. Persze előbb-utóbb rá fog kényszerülni, de egyelőre ellenkezik, mint a pásztor és a csikós az istállózó állattartással szemben. KVASSAY példaként említi, hogy a bolgárkertészek már vagy 30 esztendeje megtelepedtek a nagyobb városok közelében, gazdálkodásuk tisztes megélhetést biztosít számukra, mégsem akad követőjük a kisbirtokosok körében. Nézete szerint nem szabad átesni a ló túlsó oldalára, hanem csak lassan és fokozatosan lehet az öntözéseket megvalósítani, különben az egész ügyet ellehetetlenítik. Egyelőre a szántóföldek öntözését nem is szabad szóba-