Hidrológiai Közlöny 1997 (77. évfolyam)

6. szám - Fejér László: A magyarországi öntözés fejlődésének vázlatos története 1914-ig

310 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1997. 77. ÉVF. 6. SZ. dálkodási típusainak jellegzetességeit, hiszen a gazdálkodási kultúrák együttélése, egy adott tágabb régióban egyikük-másikuk dominanciája, meghatározta az agrárvilág szereplőinek viszonyát az öntözéshez. A hagyományos ártéri gazdálkodás - fő hangsúly a rideg állattartáson van, - a legelőket a Természet (az árviz) öntözi. Jellemzői, kis eltartó képesség, gyűjtögetéssel egybekötött sokoldalú gazdálkodási kultúra, egymástól elzárt gazdaságok halmaza. Az ármentes szinten folytatott gazdálkodás - kevésbé vízigényes növényi kultúrákra (gabona, kukorica) épülő földművelés, - nagyon esetleges öntözés, minimális gépesítéssel, de sok víz felhasználásával, - a rideg állattartás és az istállózó állattenyésztés egyaránt működik. Jellemzői: nagyobb eltartó képesség, a talajerő kizsarolásának veszélye, viszonylag kevés gazdálkodási ismeretet kíván, fejlesztési lehetőségei extenzívek. Az ármentesített, ill. egykori ármentes szinten végzett „okszerű" gazdálkodás - szántóföldi gabonatermesztés öntözéssel kombinálva, - öntözéses növényi kultúrák (zöldség, gyümölcs) vetésterületének növekedése, - az istállózó állattartás segítségével a talajerő pótlása. Jellemzői: nagy eltartó képesség, a piaci viszonyokba beágyazódó jövedelemtermelő gazdaság, a beruházások jelentős tőkeerőt feltételeznek, komoly gazdálkodási kultúrát igényel. Az idézett gazdálkodási típusok közül a XIX. század elején az elsőnek a túlsúlya volt a meghatározó - legalábbis az alföldi országrészben, a második inkább a Dunántúl és a Felvidék gazdálkodását jellemezte. Csak a hazai ármentesítési munkák előrehaladása nyitott utat a nagy folyók széles völgyében a szemtermelő gazdálkodásnak! Az "okszerű" gazdálkodás térhódítása századunkra máradt. Mindebből a rövid okfejtésből érthetővé válik, miért volt eléggé meddő a XIX. század gazdálkodóinak, mérnökeinek az öntözéses gazdálkodás elterjesztéséért vívott küzdelme. Természetesen, az árvizekkel történő öntözésnek is megvolt a maga kiemelten fontos szerepe a rideg állattartó gazdálkodásban. KVASSAY idézi (1875) VÉCSEY Miklós bárónak a sokszor károkozással egybekötött árvízi öntözésről szerzett tapasztalatait: "Kérem figyelemre venni, hogy miután tavasszal a nagy árvizek lefolytak, ama helyek, melyek el voltak árasztva, a legpompásabb növényzetet tüntetik elő. A duzzadó rétek, a legszebb tavaszi vetések, kiválóan a tengeri, ily helyeken a legjobban tenyésznek, sőt maga az őszi vetés, a búza és rozs is csak akkor szenved az elárasztásoktól, ha a víz hosszabb ideig marad rajt állva, vagy ha az áradás idején a víz már megmelegedett. Aradások február és márczius hónapokban, midőn a víz még hideg, az őszi vetéseknek rendszerint mit sem ártanak." A kortársak előtt azonban egyre inkább nyilvánvaló volt, hogy a fejlődő mezei gazdálkodás nem alapozható az árvizek kénye kedvére, még akkor sem, ha a fokok nyitásával és elrekesztésével esetenként szabályozott árvizi öntözés belefért az ártéri gazdálkodás kereteibe. KORIZMICS László, a hazai öntözések egyik apostola az 1840-es évek derekán a Magyar Gazdasági Egyesület megbízásából törvényjavaslatot tett le az országgyűlés asztalára, hogy a rétöntözés útjában álló jogi akadályok leküzdhetők legyenek. A kor politikai viszonyaira jellemző, hogy a parlament nem is foglalkozott a javaslattal. KORIZMICS maga is érezhette, hogy elképzelési számára még nem érett a helyzet, amire a "Levelek a rétöntözés érdekében" című cikksorozata (1845) mottójául választott idézet is utal: "Kopogassunk folytonosan, egyszer majd csak beeresztenek." KORIZMICS okfejtése szerint a belterjes, állattenyésztő gazdálkodásnak "legdrágább kincsét, aranybányáját" a rétöntözésen alapuló takarmánytermesztés képezi Rétöntözési leveleiben KORIZMICS elősorolta, milyen akadályai vannak az öntözések elterjedésének Listája azért tanulságos, mert közel három évtized múlva KVASSAY Jenő és kultúrmérnökei még mindig szinte ugyanazon okokat számlálják elő. Az első és legfontosabb gond a jogi szabályozatlanság. Miután az öntözések létesítésénél többféle érdeket kell egyeztetni nagyon hiányzik a megfelelő rendező elv. Ugyancsak hiányoznak a beruházásokhoz szükséges hitelek. Kevés a pénz, magasak a kamatok. A nagykiterjedésű, de alacsony színvonalon művelt nagybirtokok az öntözéseket még jó ideig nem fogják igényelni. Nincs megfelelő öntözési tapasztalat a hazai gazdaközönség körében, ezért sokan idegenkednek ennek alkalmazásától. Végül, de nem utolsósorban a hazai vizek túlnyomó többsége szabályozatlan és a mocsarak lecsapolása is csak alig kezdődött meg. Ami az utóbbi kérdéskört illeti, mindmáig alapelv, hogy a jó öntözésnek jó lecsapolás és belvízrendezés az alapfeltétele. Magyarországon a múlt század közepén épp hogy elkezdődtek az átfogó vízimunkálatok - elsősorban a Tisza völgyében - s az egész munka messze volt még a befejezéstől. A hitelek problémája jellemző volt nemcsak a reformkor, hanem az azt követő időszak gazdasági életére is. A hiányzó hazai "eredeti tőkefelhalmozás" nem tette lehetővé, hogy a mezőgazdasági fejlesztésekhez szükséges itthoni tőke rendelkezésre álljon. Sőt, ami kevés tőkét a mezei gazdálkodásban össze lehetett gyűjteni, az is jobbára kikerült a mezőgazdaság vérkeringéséből, s eltűnt a nagyobb megtérüléssel kecsegtető vasútépítkezések és ipari beruházások vállalkozóinak feneketlen zsebében KORIZMICS nézetei nem maradtak teljesen visszhangtalanok. Ismeretesek SZÉCHENYI István gondolatai a vízszabályozásokat betetőző öntözésről, azonban ő is a távolabbi jövőbe helyezi az öntözések ügyét. Az 1860-as évek első felében kialakuló rendkívül száraz időjárás az Alföldön az évszázad aszály-katasztrófáját hozta magával. Noha a földműves nép ínségének láttán született első felháborodott értékelések