Hidrológiai Közlöny 1997 (77. évfolyam)

5. szám - Krisztián József–Nováky Béla–Szalai György: Bányavíz felhasználása a felszíni vízkészlet pótlására

KRISZTIÁN J. - NOVÁKY B. - SZAI

v

M GY.: Bányavíz felhasználása . 257 globális felmelegedésének regionális következményeként - nem teljesen kizárt a vizsgálatok mai álláspontja szerint (Mika, 1988). Már viszonylag kismértékű hőmérsékleti emelkedés és az ezzel együttjáró kismértékű csapadékcsökkenés is a lefolyás jelentősebb mértékű csökkenéséhez vezethet (Nováky, 1990). Az esetleges éghajlatváltozás esetén a felszíni vizek megőrzése csupán az ökológiai vízigények mértékéig is komoly problémát jelenthet, s ennek egyik - lényegében előrehozott megoldása lehet a felszín alatti vizek átvezetése a felszíni vízfolyásokba. A felszín alatti és felszíni vizek átcsoportosítását jelentő bányavíz bevetések egyértelműen és jelentős mértékben növelik a térség felszíni vízkészletét, javítják a vízkészlet-gazdálkodás hidrológiai adottságait, hozzájárulnak a felszíni vízfolyások ökológiai adottságainak jobbításához. A bányavíz bevezetések az évi vízkészletet mintegy 8 millió m

3-rel növelik meg. A vízkészletek növekedése a természetes körülmények között különösen vízszegény nyári (öntözési) időszakban mintegy 4 millió m

3. Ez az a vízkészlet, amely elsősorban lehetőséget ad a vízhasználatok fejlesztésére. A Mátraaljai Szénbányák víztelenítéséből származó vizek egy részét ivóvízellátás céljaira jelenleg is hasznosítják. AThorezbánya nyugati külfejtésénél létesített C6/21 és C-6/22 víztelenítő kutakból a Heves megyei Vízmű Vállalat pl. 1991-ben 949 ezer m

3-t használt fel. Hasonlóképpen a Heves megyei Vízmű Vállalat ivóvízellátó rendszerébe vannak bekötve a Visontai N18/1 és N20/1 jelű víztelenítő kutak, amelyek össz-kapacitása 1440 m

3/d. A lényegében a bányavíztelenítésből származó vízpótlásra kiadott vízjogi engedélyek megléte alátámasztja ezen vízpótlások már jelenleg is meglévő vízkészlet-gazdálkodási hasznosságát. 3. Ökológiai viszonyok és a bányavíz bevezetések ökológiai hatásai A Tarnóca patak három ökológiai egységet képező szakasza különíthető el. A felső szakasz az ún. régi 3-as útig (100 km-es szelvény), a középső szakasz a régi 3-as úttól a Budapest-Miskolc vasútvonalig, az alsó szakasz a vasútvonaltól a torkolatig. A felső szakasz jelenleg is időszakos vízfolyás, a mátraaljai Gyöngyös-Tarna hordalékkúp változatos dombvidékéhez tartozik. Medrének változatosságát részben a Mátra vulkánikus kőzetének, gyenge vízáteresztő képességének köszönheti. A víztömegek lökésszerű levonulása jellemzi, ennek eróziós hatása érvényesül, mély, meredeken beszakadozott humuszos partszakaszokkal. A középső szakasztól állandó vízfolyás, a bányavíz beeresztésével. A szakasz medervonalát jól fejlett galéria erdő szegélyezi, melyet különböző szélességgel rét és legelő terület egészít ki a medervonal jobb és bal partján egyaránt. A galéria erdő jól védett élettér. Ideális menedék, élőhely az ott települt lágyszárú és fás szárú növények révén a különböző állatfajok - emlősök, hüllőkkétéltűek, puhatestűek, csigák, madárfajok - számára. Az alsó szakasz partvonala mindkét oldalán gáttal határolt, ezért ökológiai hatása mérsékeltebb, mint a középső szakaszé. Az állandó vízfolyás ennek ellenére egyértelműen kedvező hatású. A medervonalat kísérő gazdag növénytársulás egyrészt élő helyet teremt a honos és települt állatfajok számára, másrészt folyamatos vízellátást jelent a száraz térség vadállományának, harmadrészt az alföldi peremvidék nem elhanyagolható üde színfoltja. 3.1. Az élővilág jellemzése A Tarnóca patak középső és alsó szakaszának bejárása meggyőzően igazolja az élő vízfolyás kedvező ökológiai hatásait. Felbecsülhetetlen értéknek tartjuk természetes környezetünket károsító, pusztító világunkban, a viszonylag kis területen is észlelhető kedvező hatásokat. A patak szerény vízhozamával is oázisnak tekinthető az Alföld peremvidékének aszályra hajlamos térségében. A medervonalat kísérő növénytársulás, galéria erdő, természetes és telepített gyepes területek, szántóföldek növény- és állatvilága gazdagnak ítélhető akkor is, ha a területen védett növény és állatfajok ismereteink szerint nem települtek. 3.2. Növénytársulás A középső mederszakasz fajgazdagságát meghatározza a tájegység ősállapota. A korábbi időszakos vízfolyás ellenére a terület egy része mély fekvésű, vízállásos állapotának köszönhetően az olvadások és a júniusi monszun idején gyakorta kapott olyan elöntést, amely a gazdag növény- és állatközösség megtelepedését szolgálta. Az állandó vízpótlás garantálja a folyamatos vízellátást, amely feltételezhetően növelte a térség élővilágának fajgazdagságát, és egyedszámát. A növénytársulás fajgazdagságára jellemző, hogy 173 növényfaj települt a területen (157 lágyszárú, 16 fás szárú). E gazdag populáció fennmaradásának feltétele a folyamatos vízellátás. Jelentős fajszegényedést eredményezne, a hidrofil növényfajok életlehetőségét szüntetné meg a vízhiány. A szárazföldön élő állatfajok életlehetőségének is feltétele (táplálékszerzés, fészkelőhely) a növényi közösség, alapvetően ennek köszönhető a kis térségben megtelepült állatfajok jelenléte. Igaz ez a ragadozó állatfajok esetén is, hiszen a tápláléklánc első tagja minden esetben a növényvilág. 3.3. Állatközösségek A vízi élet első csoportjába a halak sorolhatók. A szerény fajgazdagság - 9 faj - visszavezethető a csekély vízhozamra. Ennek ellenére jelentős értéknek tekintjük, ezért is tartjuk fontosnak felsorolásukat: szélhajtó küsz, vágócsík, fenékjáró köllő, fejes domolykó, kövi csík, sügér, szivár\'ányos ökle, bodorka, csuka. A vízfolyás középső és alsó szakaszát egyaránt horgásszák. Feltűnő fajgazdagság jellemzi az alapvetően vízi környezethez, humid viszonyokhoz alkalmazkodott állatközösségeket. A vízi csigák, csigák és kagylók fajszáma 28. Feltehetően jelentős mértékben csökkenne a fajszám és az egyedszám időszakos vízfolyás esetén.