Hidrológiai Közlöny 1997 (77. évfolyam)
1-2. szám - 3-4. szám - 3. szám - Faludi Gábor: A 120 éves Baja-Bezdán-i tápcsatorna
153 A 120 éves Baja-Bezdán-i tápcsatorna (Impressziók egy megemlékezés kapcsán) Faludi Gábor 6500. Baja, Batthyány u. 7. Kivonat: Az alapvetően vízellátást biztosító, de egykor többfunkciós Baja-Bezdán-i tápcsatorna 120. évfordulója alkalmából emlékülést rendezett Baján 1996. december 13-án a Magyar Hidrológiai Társaság és az Alsó-Duna völgyi Vízügyi Igazgatóság. Az előadások és hozzászólások bemutatták a csatornát és létesítmóiyeit, idézték azok történelmi értékeit. Az 1875-től üzemelő Deák Ferenc zsilip, a tápcsatorna felső szabályozó műtárgya, az ország egyik legrégibb tégla falazatú, muzeális értékű vízügyi létesítménye. A korábban Ferenc-, ma Duna-Tisza-Duna néven jegyzett (összességében 930 km) csatornahálózat az 1800-as évek legelejétől gyökeresen átalakította, megváltoztatta a közép Duna-völgy természeti, gazdasági, emberi körülmóiyeit. Az emlékülésen méltattak Kiss József és Kiss Gábor, Türr István, Nikola Mirkov (Mirkov Miklós) alkotói, szakmai, morális értékeit. Szóltak a DTD csatornahálózat szerves részét képező Baja-Bezdán-i tápcsatorna (magyar szakasza 33 km) jelailegi állapotáról, a két ország, Jugoszlávia és Magyarország közös érdekeltségéről, a további pusztulás megakadályozásának lehetőségéről, a karbantartás, felújítás szükségességéről. Felvillantották a csatorna fokozatos hasznosításának több útját, módját. Kulcsszavak: vízügyi törtóielcm, Duna-Túsza-Duna (Ferenc-) csatorna. Egy megemlékezés, emlékülés, évforduló, - akár személyről, eseményről, műtárgyról, létesítményről van is szó - szokványosságaival együtt, mindig tisztelgés a múlt alkotói, alkotásai, értékei jelentős eseményei, sorsfordulói előtt. Sőt, általában emlékek, hangulatok, elhatározások, fellángolások, vagy sajnálkozások, ígérgetések alkalma, aktusa is. Sok-sok képi mozaik él azokról a megemlékezésekről is, amikor a felszín, a látvány, a rutin, a küllem öntörvényeivel, érzelmi, hangulati csapdáival a lényeg főié emelkedett, leértékelvén azt. Felgyorsult, változó, bolygó életünkben kevés a biztonságos pont, oly jellemző a csak rövid időre szóló, az elérhető és elfogadható távlatokat nélkülöző gondolkodás, az ötletszerűség, a szétforgácsoltság, a reményvesztettség. Az örömöt, a derűt, a nyugalmat, a tisztességet szűkösen hordozó napjainkban sok-sok bizonyosságát látjuk, tapasztaljuk, hogy mennyivel nehezebb építeni, az értékeket megőrizni, gyarapítani, mint rombolni. Ma az érdekek, értékek, igények, lehetőségek együttélése eklektikus. Sajnos, a zaj sokszor elnyomja a hasznos jelet. A magyar vízgazdálkodás fejlődésének története - amelynek teljesebb feltárásában, egyértelműsítésében és pontosításában még vannak tennivalóink - erőt adóan, megnyugtatóan bizonysága annak, hogy az átgondolt, tisztességes, kemény munka, a szellemi, fizikai kvalitás - a különösen nehéz körülmények közt is - képes a szűklátókörűségen, a személyes érdekeken túl maradandót, a másik, a többi, az ország számára is értékeset, hasznosat létrehozni, megvalósítani. A Kiss József és Kiss Gábor által tervezett, és sok küzdelemmel, több ezer ember nehéz munkájával a XVIII - XIX. század fordulóján épített, a Dunát a Tiszával összekötő csatorna, a Ferenc csatorna, a múlt század első éveitől döntő eszköze lett az Alsó-Bácska gyors meggazdagodásának, felvirágzásának. Tervezői, építői keserű személyes sorsuk mellett és ellenére a Dunát Tiszával (Bácsmonostor-Bácsföldvár) összekötő csatorna megépítésével az eredeti szándéknak, célnak megfelelően a mezőgazdasági termelés, a kereskedelem, a szállítás (só, gabona) gyors fejlődésének új, döntő, jövedelmező eszközét hozták létre. A XIX. század 30-40-es éveire a Duna-Tisza csatorna több helyen eliszaposodott. Ezért, és a karbantartási munkák hiánya miatt már nem tudta betölteni funkcióját. A gondokon némileg enyhített a Bezdán alatt épített új torkolat, (1851), majd - Európában elsőként - a betonból emelt Ferenc József torkolati zsilip (1855). A csatorna vízellátása azonban továbbra is bizonytalan, a dunai vízjárás függvénye volt. A 25 éves önkéntes-kényszerű távollét után - a kiegyezést követő ammesztia lehetőségével élve - Türr István olasz királyi altábornagy visszatért szülőföldjére. Jól ismerte a polgári (tőkés) fejlődésben messze előttünk járó nyugati országok gazdasági, pénzügyi helyzetét, életét, nagy nemzetközi tapasztalatokkal, tekintélyes kapcsolatokkal rendelkezett. A széles látókörű Türr az 1860-as évek utolsó harmadában tanulmányozta a hazai gazdasági viszonyokat, a folyószabályozás addigi munkálatait, továbbá a Ferenc csatorna építésének, működésének eredményeit, gondjait, műszaki gazdaságossági adatait. Első hazai benyomásairól így beszélt, így írt: "Amint a hazába visszatértem, Bács megyében látva a Ferenc csatorna elhagyott állapotját, azonnal annak orvoslását vettem célba. ... Ha az adóalapot nem akaijuk megbénítani, még két művelet van, amelyet meg kell csinálni. Az egyik a belvizek levezetése, a másik, hogy avval összekötve, amennyire csak lehet, öntözési és hajózási csatorna létesítessék." A helyszínt jól ismerő, mindig tettrekész Türr immár tőkés vállalkozóként - tapasztalt, tekintélyes francia, olasz, magyar mérnökök kedvező szakvéleménye alapján - széleskörű tervező, szervező propaganda munkába fogott a Ferenc csatorna rekonstrukciója és bővítése érdekében. A mostoha feltételek - háborúk, önkényuralom, pénzhiány, vasútépítési láz, stb. - Türrt nem tudták meghátrálásra kényszeríteni. Erről, meggyőződéséről és személyes kapcsolatainak felhasználásáról álljon itt egyik befolyásos barátjához írt levele:
