Hidrológiai Közlöny 1997 (77. évfolyam)

1-2. szám - 3-4. szám - 3. szám - Papp Ferenc: Emlékeim, tapasztalataim az 1970. évi Tisza völgyi árvízvédekezésről

PAl'l' I

;.: Emlékeim, tapasztalataim 1970-böl 151 A térség veszélyeztetettsége óráról-órára csökkent. Lassan haza készülődhettek a kitelepültek, megnyugodhattak a védekezők. Kivéve engemet. Ez azonban már nem műszaki kérdés volt, mégis igen tanulságos. A töltés átvágása után ... Az átvágást követően a helyszínre érkeztem Szűk Tibor mérnökkel együtt, hogy személyesen is lássuk a vésztározó elöntését, a kiömlött víz tározóban tartásának biztonságát. A látottak alapján, és a védekezők közérzetéből ítélve - a korábbi feszültségekből felszabadultan kedvező benyomásokkal térhettünk vissza. De, nem sokáig, mert a "véletlen ördöge" közbeszólt. Szeghalomból, visszafelé érkeztünkben, a debreceni megyei tanácsháza sarkánál lévő gyalogos átkelőn szinte összeütköztünk dr. Ambrus István megyei tanácselnökkel, a Területi Bizottság elnökével, aki a védekezés során végig nagyszerű partnerünk volt. Hivatalból is köteles lettem volna tájékoztatni a töltés átvágásáról. Gyorsan ki is szálltunk az autóból, és örömmel mondtuk el, mit tapasztaltunk az átvágás biztató eredményéről. Ő felhívott az irodájába, ahol a titkárnője jelentette, hogy Fehér Lajos röviddel azelőtt kereste telefonon. Vissza is hívta azonnal, és tájékoztatta, hogy átvágattuk a töltést, és apad a víz. Nem nagyon örültem ennek a tájékoztatásnak, mert ráéreztem, hogy államtitkárunkat ez sérteni fogja. Bíztam azért abban, hogy a jó hírnek ő is örülni fog, függetlenül attól, kitől kapja. Ebben tévedtem. A debreceni védelmi központba visszatérve közölték, hogy már keresett Dégen Imre kormánybiztos, azonnal hívjam vissza. A kapcsolásakor azonnal éreztem, hogy nagyon felizgatták. Az még további olaj volt a tűzre, hogy a töltés átvágását Fehér Lajostól tudta meg, akit pedig az előző napon tájékoztatott, hogy nem kerül víz alá a 3000 kh-s vésztározó. (Tájékoztatásul megjegyezhetem, hogy őt nemcsak hivatali és politikai függőség kötötte Fehér Lajoshoz, hanem szoros emberi kapcsolat is. Ennek, és részéről más, Fehér Lajos személyével összefüggő, helyi kapcsolatoknak is szerepe volt a Berettyó-Körös delta térségében egyes védekezési intézkedéseknek megfontolásában). Mint utólag kiszivárgott, a központi ügyelet hétfőn reggel ugyan tájékoztatta a kormánybiztost az apadó vízállásról, de a töltés átvágásáról már nem mert említést tenni. Hogy miért nem, ez máig is rejtély. Állítólag, azt remélték, hogy majd tőlem tudja meg. Ez nagy baj volt. Dégen Imre kormánybiztossal a hétfő délelőtti párbeszédünk - az ő részéről kétségkívül: számonkérés mindkettőnk leírhatatlan idegállapotában folyt le, s befejezésül olyat mondott, amit, hosszú vízügyi szolgálata alatt szerintem soha. (Maradjon ez örökre titkunk). A válaszom csak annyi lehetett: "ha nem vagy velem megelégedve, válts le!" Hogy melyikünk tette le a telefon-kagylót, nem tudom, de hosszú idő telt el addig, amíg újra hívott. Nem ebben a témában, mert erről soha nem beszélgettünk többet. Valószínűleg azért is, mert a naplóbejegyzés szerint: "VI. 15. 11". Dégen et. utasítása: Némethy főmérnök keresse meg telefonon". Feltételezem, Némethy László korrekt és szakszerű tájékoztatása meggyőzte, hogy a töltés átvágására vonatkozó döntésem volt a jó, és az egyedül lehetséges döntés. Jó volna tudni, mit élt át Dégen Imre kormánybiztos annak a hétnek a végén. Hiszen a számára is "fekete vasárnap" lehetett volna június 14-e. De, tudta-e azt is, mit éltem át jómagam a nem kívánatos intézkedési sorozata miatt? És, végső soron, nélküle, szakértői nélkül magunkra maradtunk a veszély legválságosabb óráiban, a felelősség nyomasztó súlyával. És aztán másnapra mindenki ott hagyott bennünket - a szakértők is. Megértem, bizonyosan nem volt egyszerű feldolgoznia, hogy az egyik nap megnyittatott egy töltést, amit másnap visszatöltetett. Ugyanazt a töltést azután rövidesen más helyen, más módon megnyittatja a védelem vezetője - eredményesen - s arról ő Fehér Lajostól szerez tudomást. Vagyis, akkor talán el sem hitte, hogy a döntésemben számomra nem volt más kiút, és Fehér Lajos nála korábbi tájékozódását a véletlen szülte. Egyes, "jól értesültek" úgy tudták, hogy vagy két hónapig "zsebében hordta a munkakönyvemet". Ez a feltételezés nem volt alaptalan, hiszen abban az időben egyegy sikertelen védekezés után az érintett vízügyi igazgatókat leváltotta, áthelyezte. ... Esetemben a leváltást nem is tartottam volna sérelmesnek, hiszen nem szorult bizonyításra, hogy olyan, egyszemélyes döntést hoztam, amely az árvízvédelmi szabályzat szerint nem az én hatáskörömbe tartozott, és egyértelműen kormánybiztosi hatáskör volt. Nehezebb volt elfogadni azt, hogy a Vízgazdálkodás már hivatkozott külön számában - amelyben az igazgatóságok vezetői is megírták védekezési tapasztalataikat én nem kaptam lapot. Egyes szekértők annál többet, hogy a valóságot elhallgassák, a történteket megszépítsék... Nagyobb hiba ennél az is, hogy a töltés-átvágás és vésztározás szakmailag újszerű, a döntés helyzetében ugyan kényelmetlen, de a jövő számára tanulságos kérdéséről a szakemberek: az akkori és a későbbi, fiatalabb árvízvédekezők nem hallhattak. Néhány évvel később Dégen Imre államtitkár felajánlotta a VIKÖZ (VGI) igazgatói állását, más alkalommal meg abban a megkülönböztetett figyelemben részesített, hogy betegségem alkalmával meglátogatott a lakásomon, amire csak nagyon ritkán kerített sort. A töltés átvágásáról viszont köztünk többet soha egy szó sem esett. Túl személyesnek tűnhet talán az olvasónak a mostani fejezet, de úgy érzem, ez feltétlenül hozzá tartozik az események hű leírásához, és azok értékeléséhez. Dégen Imre vezetői rátermettségét, az általa képviselt ügy iránti fáradhatatlanságát, az 1970. évi árvízvédekezés alatt is nap, mint nap bebizonyította. Emberi és vízügyi vezetői nagyságának elfogadásában magam is tántoríthatatlan vagyok. A védekezés utáni embersége, magatartása olyan példaértékű volt, amit nem homályosíthat el sem emberi gyengeség, sem a politika forgandó változatossága. A sors különlegessége, hogy az halála előtti utolsó két hangkazettáját, amelyen leváltása utáni érzéseit örökítette meg, én őrzöm. Remélem, ez majd a későbbi kor számára elgondolkoztató, bátorítást és reményt adó dokumentum lesz. Felteszem a kérdést,