Hidrológiai Közlöny 1995 (75. évfolyam)

2. szám - Nekrológ

NEKROLÓG 127 Dr. Stéfán Márton (1935-1994) Örökre eltávozott körünkből dr. Stéfán Márton, az Észak-Magyarországi Vízügyi Igazgatóság Állami Díjjal kitüntetett ig.h.főmérnöke, a Budapesti Műszaki Egyetem c. docense, a Miskolci Akadémiai Bizottság, a Miskolci Egyetem munkatársa, a Magyar Hidrológiai Társaság Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Területi Szervezetének vezetőségi tagja, majd társelnöke. 1935. december 24-én, a Körös-parti Mezőberényben született, négy gyermekes családban nevelkedett. 1944-ben munkaszolgálatra hurcolt apja 1947-ben a Szovjetúnióban halt meg. A család gondozása, felnevelése édesanyjának erőn felüli igyekezetére maradt. A Békéscsabai Vízépítő Technikum kiváló eredményű befejezése (1954) után folytatta a Budapesti Műszaki Egyetemen tanulmányait, s szerzett 1959-ben vízépítő szakos mérnöki oklevelet. 1981-ben ugyanez az egyetem avatta műszaki doktorrá. Dr. Stéfán Márton 35 éven át volt az ÉVIZIG mérnöke. A beosztási fokozatoknak jóformán minden lépcsőjén végighaladt itt, a gyakornokságtői kezdve különböző vezetői megbízatásokon át a műszaki igazgatóhelyettesi tisztségig, 1994. június l-jén Nyíregyházán bekövetkezett korai haláláig. 1994. március 23-án még szervezője és előadója volt az először megtartott "Víz Világnapja" miskolci tudományos ülésének, s csak a közvetlen munkatársai tudták még akkor, egészsége hirtelen romlása miatt milyen különleges erőfeszítése mellett. Alkotó munkássága széleskörű volt: nevéhez fűződik több rövid- és hosszú távú terv és elgondolás kidolgozása, vagy megvalósítása. Az Észak-Magyarországi Vízügyi Igazgatóság területén az elmúlt 35 év alatt a legfontosabb - így pl. a Gyöngyös-Nagyrédei, a Hór-völgyi, a Monoki, a Laskó-völgyi - tározók építésében működött közre. Szívügyének tekintette az öntözésfejlesztést, részt vállalva a Taktaközi öntöző főcsatorna, a Tarcali-, illetve a Tiszalúc-Taktaharkányi öntözőfurt megvalósításának munkáiból. Működése nyomán épült meg a ricsei, tiszakarádi és Dél-Borsod-i belvíz átemelő szivattyútelep is. Az árvízvédekezés irányításában tevékenykedett 1964-ben, 1967-ben, 1970-ben. 1974-ben, 1979-ben, végül 1989-ben. Az árvízi "béke"-időkben a fejlesztést irányította: a Bodrog töltéseinek, a Hernád menti körtöltéseknek építését, a Tisza töltéseinek folyamatos felújítását, a Tarna vízrendszer létesítményeinek bővítését. Nagy gondot fordított a különböző szervezetek, vállalatok vízügyi tevékenységére, azok összehangolására, kiemelten: a vízgazdálkodási társulatokra. Fontos feladatának tekintette a települések vízellátását, az ivóvízbázisok megóvását, a vizek mennyiségi és minőségi védelmét, a szennyvizek elvezetését és tisztítását, a folyami olajhaváriák elleni beavatkozások vezetését. A Miskolci Egyetem és a Budapesti Műszaki Egyetem oktatási és továbbképző munkájában egyaránt részt vett. A Magyar Hidrológiai Társaság Borsod-AbaújZemplén megyei Területi Szervezetének hosszú évtizedeken át vezetőségi tagja, szaküléseinek előadója, meghatározó személyisége volt. Nevét nemcsak Társaságunk Pro Aqua emlékérme (1978), a Munka Érdemrend ezüst fokozata (1979), az Állami Dij (1980), a vízgazdálkodási társulatok Széchenyi István ezüst emlékérme (1992), a Magyar Hidrológiai Társaság által adományozott Schafarzik Ferenc emlékérem (1993), a Közlekedési-, Hírközlési- és Vízügyi Minisztérium poszthumusz Vásárhelyi Pál Díja (1994) örökíti meg, hanem mérnöki művei és szellemi alkotásai is. Elment hát közülünk Marci bácsi, beköltözött a csend, az emlékek hónába. A természet törvénye kérlelhetetlen és következetes: nincs tekintettel az emberi értékekre, nagyívű tudományos munkára, bevégzetlen feladatokra, családra, munkatársakra, bartátokra. A költő, Reményik Sándor szavaival: "Nézhetsz a kéken fodrozó egekre. Testét párnákon gyors felhők viszik. A lábad alatt elfutó vizekre: Habok csobbantják halk panaszait. " Az emberi emlékezés halványulhat, a Tisza, Bodrog, Hernád és Sajó emlékezni és emlékeztetni fognak rá. Dr. Pados Imre