Hidrológiai Közlöny 1994 (74. évfolyam)

5. szám - Juhász József: A dunai vízlépcsőrendszer. Bevezető szavak

A dunai vízlépcsőrendszer Bevezető szavak a Hidrológiai Közlöny 1994. évi 5. számához Juhász József, a Magyar Hidrológai Társaság elnöke Szokatlan dolog egy folyóirat cikkei elé bevezetőt írni. A jelen szám azonban maga is eltér a szokottól. Egyrészt azért, mert szakmai tartalma a mai helyzetben a nem szakemberek tömegét is érdekli, másrészt, mert egy lassan évtizedes értelmetlen vita után zsákutcába jutott probléma legkisebb kárral való megoldására tesz javaslatot. A Magyar Hidrológiai Társaságban tömörülő' háromezerhétszáz szakember eddig gyakorlatilag némán figyelte a küzdelmet a Bős-Nagymarosi Vízerőműrendszer ügyében. Nyilvánvaló, hogy a hazánkon is átfolyó Duna számunkra természeti környezete, ivó- és ipari vízellátásra, mezőgazdaságra használt vízhozama, vízenergiája, és a nemzetközi szállításba és kereskedelembe bevonó vízi útja révén igen nagy értéket képvisel. Társaságunk - a benne tömörült szakemberek gondolkodásmódja révén - már több, mint fél évszázada a vízi környezetvédelem élén jár. amikor a 80-as évek közepén a BNV közös építésére 1977-ben kötött nemzetközi szerződés teljesítése pénz hiányában ellehetetlenült, álságos módon a környezetvédelem ürügyén próbálták a lemaradást igazolni. Ez a környezetvédelmi kezdemény politikai térre átcsúszva látszott azon fix pontok egyikének, amely segítségével a rendszerváltozás kiharcolhatóvá vált. így a problémakör politikai töltést kapott és a környezetvédelemből fokozatosan politikai mozgalmi kérdéssé vált. Amikor a pártállam vezetői átadták hatalmuk egy részét az ellenzéki kerekasztal résztvevőinek, az utóbbiak úgy gondolták, hogy ezt nem kis részben a dunai vízlépcsők elleni mozgalomnak köszönhetik, és ettől kezdve politikai bunkóként kezelték. A Duna nyolc országot érintve jut a Feketeerdőből a Fekete-tengerbe 2900 km hosszú medrében. Ennek mintegy 14%-a a magyar, a magyar-szlovák és a magyar-szerb határszakasz. A Duna-Majna csatorna megépítése a dunai érdekeltségbe közvetlenül bevonta Németországot, Hollandiát, Belgiumot és Franciaországot. A Saőne-on keresztül a Rhone és Duna közvetlen kapcsolata is megteremtődik. Európa kétségtelenül egyre egységesebb lesz. Ezen belül Nyugat- és Közép-Európa egysége már itt van a küszöbön. Ebben az egységesedő Európában csak alapvetően egységes elvek szerint működve élhetünk. Ezen belül természetes az, hogy a közlekedési útvonalakat is egységesíteni kell. Egy útvonal kihasználhatóságának alapja az egyenszilárdság. Ennek az egyenszilárdságnak a Duna esetében a közakaratot kifejező szerve a Nemzetközi Duna-bizottság, amelynek ini is alapító tagjai vagyunk és minden „ajánlását" írásban rögzítve elfogadtuk. Ez a Nemzetközi Duna-bizottság a Majna-Duna csatorna elkészültével egy időben a magyar Duna-szakaszon a II. javaslatát tekinti érvényben lévőnek, ami lényegében megegyezik az EGB IV. előírással, azaz minimum 3,5 méteres hajózási mélységet és minimum 150 méter széles hajóutat ír elő a magyar szakaszon. A magyar folyammérnöki hivatalok, majd a vízügyi igazgatóságok Európa-hírű szakemberei évszázadon keresztül birkóztak a Dunával, hogy megerősítsék az árvízvédelmet, megakadályozzák a jégtorlódásokat és megfelelően biztonságos, gázlómentes hajóutakat tudjanak kialakítani. Három szakasza volt az egykor magyar Dunának, ahol a hagyományos szabályozás nem segített. Az egyik az Al-Duna vaskapui szorosa volt. A próbálkozások - beleértve Széchenyi és Vásárhelyi úttörő vállalkozását is - százötven évig nem vezettek eredményre. A megoldás vízlépcső építése lett, ami rendkívüli módon megváltoztatta a szoros régi arcát, de akik mindkettőt láttuk, végeredményben nem a környezet pusztítását, hanem egy új környezet kialakítását láthatjuk benne. A másik két ilyen szakasz a magyar Felső-Duna — és a Paks alatti folyószakasz. Ezeken sem sikerült, és megállapítható az eredmények alapján, hogy klasszikus folyamszabályozási módszerekkel nem is sikerülhet a megfelelő vízi út kialakítása. Ezért már 1917-ben tervet készítettek a Felső-Duna vízlépcsőzésére. Trianon, a gazdasági válság, majd az új háború miatt ez a probléma csak a 40-es években vetődött fel újra. A háború után 1948-ban, majd 1952-ben foglalkoztak a szakemberek a magyar Duna-szakasz csatornázással való szabályozásával. Ezen belül a Nagymarosi Erőmű létesítésére a negyvenes években Mosonyi Emil gondolata alapján készültek vázlattervek, hidrológiai, földtani stb. vizsgálatok, a bősi vízlépcső vázlatai