Hidrológiai Közlöny 1994 (74. évfolyam)

6. szám - Vita

402 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1994. 73. ÍIVF. 5. SZÁM Vita Vitairat a vitához* Az akadémiai Vízgazdálkodástudományi Bizottság levelének közlése vegyes érzelmeket keltett bennem. Ha pesszimistán közelítem a dolgot, akkor talán azt kellene mondanom, hogy mi vizesek mindig, mindenró'l lekésünk. Vegyük példának - már csak a hivatkozott levél is indokolja - a dunai vízlépcsőrendszert. Az 1913-ban készült terv megvalósítását elsöpörte a világháború. Az 1935-ben parlament által jóváhagyott tervnek - gondolom az Anschluss által előrejelzett - újabb világháború tett be. Az ötvenes években Gerő Ernő a nevetségesen alacsony olajárakra tekintettel inkább az erőltetett iparosításra használta a rendelkezésre álló erőforrásokat. S különben is abban az időben a nemzetközi vízi út, a Duna hajózhatóságának javítása igazán nem volt cél. Az 198l-es magyar-csehszlovák határidó'módosítás az olajárrobbanások gazdasági következménye volt. Mert ha ez nincs, a rendszerváltáshoz nem lehetett volna a vízlépcsőrendszert felhasználni, az már készen lett volna. S most érkeztünk a lényeghez. A vízlépcsőrendszer elleni ellenzéki támadások 1988-as felerősödésekor sem ismertük fel kellő időben, hogy itt kizárólag politikai támadásról van szó, amelyhez csatlakozott az MTA vezetősége és sok tagja is. Ezért azt kell mondanom, hogy a Vízgazdálkodástudományi Bizottság levele is elkésett. Ha viszont az optimista kerekedik felül bennem, akkor lelkesen kell üdvözölnöm e levél megszületését, majd a nyilvános leközlését. Mert ez mégiscsak azt jelenti, hogy a vízügyi szolgálatban a rendszerváltás után is megmaradt a szakmai összetartás, a becsületérzés, még egy „sztálini gigantomániás" vízlépcső ügyében is. En, aki nem vagyok tudományosan minősített személy, s egész életemet a gyakorlatban töltöttem el, veszem a bátorságot, hogy az utókor számára leírjam, miként éltem meg, miként láttam és ítéltem meg én a Magyar Tudományos Akadémia szerepét a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer kérdésében. A szociológusokból, grafikusokból, fényképészekből, építészekből, vagyis laikusokból és dilettánsokból verbuválódott Dunakör csak egy politikai célt és egyben semleges terepen megteendő erőpróbát vállalt fel az akkon kormánnyal, politikai rendszerrel szemben. A fő vétkes a Magyar Tudományos Akadémia, illetve főleg annak akkori elnökei és főtitkára, valamint az ad hoc bizottságok tagjai. Ugyanis: •Megjelent a Hidrológiai Közlöny 1992. évi 2-3. számában — a környezeti hatásvizsgálat irányítására és ellenőrzésére, a beruházási program kidolgozására, a kapcsolódó tudományos kutatási program összeállítására, majd az 1989. V. 13-i felfüggesztés után komplex szakértői tevékenységre létrehozott bizottságokban az Akadémia képviselője mindig ott ült, de nemhogy tiltakozást, de még ellenvéleményt sem fejtett ki: legföljebb módosítást, vagy kiegészítő javaslatot tett; — az ad hoc bizottságok személyi összeválogatása során gondosan vigyáztak arra, hogy a Vízgazdálkodástudományi Bizottság tagjai véletlenül se kaphassanak helyet ezekben; — különböző ad hoc bizottságok az évek során mind azzal a sztereotip szöveggel kezdték pár oldalas jelentéseiket, hogy az idő rövidsége miatt a vonatkozó észlelési-, megfigyelési-, mérési adatokat tudományos kutatási eredményeket, műszaki terveket nem volt idejük átvizsgálni, megismerni - csak véleményt alkotni; — az MTA a vízlépcsőrendszerhez kapcsolódóan egyetlen saját maga által finanszírozott és kezdeményezett, saját intézményei által elvégzett vizsgálati vagy kutatási eredményre sem tudott hivatkozni az ad hoc bizottsági jelentésekben, mert ilyenek egyszerűen nem voltak. Még az akadémiai alapkutatások körébe tartozó botanikai és zoológiai alapleltár, a valós természti érték számbavétele sem készült el 1951-1991 között, amely idő alatt a vízlépcsőrendszer előkészítése és építése folyt. Az MTA Janus-arcát viszont a mindenkori politikai szükségleteknek megfelelően alkalmazta. Ugyanis: — 1951-ben a jubileumi közgyűlésen Heller László energetikus követelte a hazai vízerőpotenciál hasznosítását, s az ezt követő akadémiai határozatra készült el az első magyar vízgazdálkodási keretterv. Ebben a folyók vízlépcsőzése is szerepelt. — 1983-ban az OMFB-MTA közös előterjesztésében került elfogadásra a „Duna komplex hasznosítása" című vaskos munka, amelyben a vízlépcsők ugyancsak szerepeltek; — a 80-as években a CSSZSZK Tudományos Akadémiájával közösen együttes komplex kutatási program folyt a vízlépcső hatásterületén és egyben a közös határ menti területeken. Az MTA az évente tartott egyeztetéseken, a közös kiadvány szerkesztése tárgyában tartott megbeszéléseken se fejtette ki esetleges aggályait, szakmai kérdéseit, ellenvéleményét a vízlépcsővel szemben; — 1986-ban a módosított beruházási programot egyetértőleg aláírta. A Parlamentben Németh Miklós akkori kormányfő nyilvánosan panaszkodott, hogy a sok egymással ellentétes akadémikusi vélemény közül melyik az igaz, melyikre hallgasson? Hogy pechére éppen a tudományosan megalapozatlan, de a rendszerváltási átmentési politika által ugyancsak felfűtött véleményeket választotta, az már az ő dolga lenne, ha nem mindnyájan innánk meg a levét most és a jövőben. Nem véletlen, hogy az Akadémia társadalmi nimbuszát fölhasználó személyi politikai játszmák a tudományok iránti bizalmat is általánosan megrendítették, méghozzá nemcsak vízlépcső ügyben, hiszen a Béres-csepptől a IRIX-NAXOL ügyig épp elég hasonló eset fordult elő a tudomány felsőbb berkeiben. Csak azok nagyobb nyilvánosságot kaptak, mint a vízlépcső kérdésében elfoglalt akadémiai és akadémikusi állásfoglalások színeváltozása. Végül is egyetlen tény vitathatatlan. Hogy a vízlépcsőrendszer gondolatáról, indokoltságáról és előkészítettségéről