Hidrológiai Közlöny 1994 (74. évfolyam)

6. szám - Vita

403 az MTA 1954 óta tudott, a munkálatokban intézményei a vízügy megbízásai alapján, a hivatalos procedúrákban pedig képviselői elnökségi kijelölés alapján mindvégig részt vettek, így nem érhette az Akadémiát semmilyen meglepetés a vízlépcső-tervezés és megvalósítás során, hacsak nem a politikai rendszerváltás, mikor is sürgősen új szélirányba kellett beállni. A manőver sikerült. Az MTA a „tiszta" tudomány védelmében még annyit se vállalt föl, hogy az ökológia körül kialakult mételyező és félrevezető csúsztatásokról valaminő állásfoglalást hozzon nyilvánosságra. Sőt, az ad hoc bizottságok egyes tagjai éppen az akadémikusi társadalmi státusukkal, nimbuszukkal alá is támasztották ezeket. Mire is gondolok? Elsősorban arra, hogy az ökológia nemcsak az emberre szabott, az ember gazdasági és társadalmi helyzetét javítani szolgáló tudomány. Minden növény, állat és az ember élőhelyi feltételek környezeti változásai által indukált új életlehetőségeket vizsgálja, a szerves és szervetlen kölcsönhatásokat egyaránt. Vagyis az ökológiában az ember nem élvez prioritást! Nem mutatott rá nyilvánosan, hogy a természetben az állandó változás jelenti az egyensúlyi helyzetet, amelyhez, illetve annak megbontásához az ember beavatkozása sem feltétlenül szükséges. Gondolom, céltudatosan mulasztotta el megmagyarázni azt is az embereknek, hogy az ökológia tudománya az előzőekből következően nem ismeri a „szükségállapot", „szükséghelyzet", „holocaust" és hasonló fogalmakat, s különösen nem az ember vonatkozásában. Ezek mind egyértelműen emberi társadalmi fogalmak. Az MTA hosszú éveken át passzívan tűrte, hogy az ökológiát összemossák a környezetvédelemmel, holott a megkülönböztetésért az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal is éveken át következetesen harcolt. (így juthattunk el oda, hogy egy akadémikus a víztározótól féltette 3 millió ember ivóvizét, amelyet már évtizedek óta szennyez, sőt mérgez a mosonmagyaróvári timföldgyár vörös iszapja mint veszélyes hulladék, a rendezetlen hulladékelhelyezés, a csatomázás és szennyvíztisztítás hiánya, a mezőgazdasági kemikáliák. S amikor a OKTH megakadályozta a veszélyes hulladékokat is tartalmazó osztrák szemét szigetközi deponálását, akkor mi lettünk a devizabevétel megakadályozói, a gazdálkodás és fejlődés ellenségei. De akkor ez az akadémikus nem hallatta a szavát.) S most csak néhány alapvető kérdést ragadtam ki. S végezetül még annyit, hogy a tudományos gondolkodásmód elemi követelményeit sem tartotta be a vízlépcső elleni állásfoglalásaiban. A nyitott kérdések, az aggályok fölvetése kötelessége ugyan, de nem képezheti súlyos politikai döntések alapját. Ugyanis — az aggályok előfordulási lehetőségét vizsgálni és igazolni kellett volna; — a bekövetkezési valószínűséget több variációs modellel kellett volna bemutatni; — a hatásokat, következményeket prognosztizálni kellett volna; — ezek kivédési lehetőségét ugyancsak több változatban szintén illett volna bemutatni, összehasonlítva a tényleges kiviteli tervekkel, mert kormányzati szinten csakis úgy lehetett volna mérlegelni a kockázatokat, a költségeket és a várható haszon mérlegét. Dehát végül is a kormányzati döntéseknek a politikai indíttatás maradt az egyetlen alapja. És pontosan a vízügyi szolgálat volt az, amely ebbe még statiszta szerephez sem jutott. Szerencsére! Budapest, 1992. június Reményi Péter