Hidrológiai Közlöny 1994 (74. évfolyam)

2. szám - Refuznyiki

128 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1994. 74. ÉVF. 2. SZÁM A KÖRNYEZETVÉDELEM ANATÓMIÁJA Dr. Varrók Endre mérnök 1117 Budapest, Bölcső u. 8. Igen rokonszenvesnek tűnik - talán nem is jár messze a valóságtól, de mindenesetre elgondolkodtató az a hipotézis, amely szerint a Föld maga is élőlény, amely (vagy aki?) született, fejlődik, változik és persze, idejének lejártával, elkerülhetetlenül meg is fog halni. Ez a Föld-lény, a Gea, a maga kiteljesedése érdekében teremtette meg és alakította élővilágát (amely elválaszthatatlan, tőle függő része), és egy optimális szinten folyamatosan szabályozza annak létfeltételeit, egyre aktívabb életformákat termelve ki, egyúttal korlátozva a fejlődést gátló vagy fékező formák érvényesülését. Az egyik döntő pillanat - ha egy évmilliókkal mérhető időszakot egyáltalán lehet így minősíteni - az volt, amikor a kezdeti, oxigénmentes légkörben létrejött életfonnák között kialakultak oxigéntermelők is, amelyek lassan átalakították a Föld eredeti légkörét. Az új légkör utat nyitott az intenzívebb energia-gazdálkodású, dinamikusabb életformák kialakulásának és fejlődésének, és - végső soron - az Ember, mint ez ideig legmagasabb rendűnek tekintett változat kialakulásának, de egyúttal visszaszorította (de ki nem irtotta) az anaerob életformákat, amelyek - kedvező körülmények között - még ma is életképesek. Figyelemreméltó tény, hogy az oxigéntermelő fajok soha nem tudtak annyira elszaporodni, hogy a levegő oxigéntartalma lényegesen a mai érték fölé emelkedjék, hiszen egy magasabb oxigénszint már a létező oxigénfogyasztók számára is káros, esetleg mérgező lett volna. Az Ember sajátos tényezője ennek a fejlődési folyamatnak. Mindaddig, amíg inkább az állati szférába lehetett sorolni, nem jelentett veszélyt „Gea" természeti rendje számára. AnóI a pillanattól kezdve azonban (ezúttal évezredekkel mérve a „pillanatot"), amikor a termeszet spontán produktumát meghaladó mertékben kezdte azt kihasználni, már olyan új tenvezőken! jelentkezett, amely egyre inkább ama fiktív Gea célkitűzéseivel es. rendjével ellentétes iránvba hatott. Látszólag nincsen különbség a között, hogv egv népcsoport gyűjtögetve szedi-e össze növényi és állati táplálékát, vagy - letelepedve - megtermeli azt. A különbség mégis óriási. A gyűjtögető ember több négyzetkilométernyi területet járt be és legfeljebb annyira terhelte a termeszetet, mint a fauna bármely egyede, a letelepült ember azonban a szálláshelye környezetében koncentráltan élte fel a természet tartalékait. Ekkor kezdte meg az Ember a környezel rombolását. A produktívabb termelési mód következtében rohamosan nőtt a lélekszám, az Ember egyre nagyobb területen irtotta ki az erdőt, egyre intenzívebben használta a talaj tápanyagait. Amennyire ez egyáltalán megbecsülhető, már a neolitikum embere mintegy 20 %-kal csökkentette a Kárpát-medence sík- és dombvidékeinek erdőállományát - igaz, hogy évezredek alatt. A folyamat egyre gyorsult. A már feltárt és többé-kevésbé ismert kultúrák közül a Mezopotámia területén évezredek alatt kialakult, magas szintre emelkedett birodalmak népei már csatornázott városokban éltek, öntözéses földművelést folytattak. A talaj azonban kimerült, a termés csökkent, a hajdan jelentős birodalmak összeomlottak. Az egykor gazdag termőterületeket elfoglalta a sivatag és homokkal borította el az elnéptelenedő városokat. „Gea", a maga idejével mérve, percek alatt kiküszöbölte a rendjét zavaró tényezőt. Hasonló folyamat ment végbe később a Földközi-tenger körül formálódó birodalmak életében. Fokozatosan felélték a területükön talált természeti kincseket. Kiirtották az erdőket, hogy épületeket emelhessenek és hajókat készítsenek, újabb termőterületet adjanak a mezőgazdaságnak. Amint a közvetlen környezet kimerült, egyre távolabbi erőforrások után kellett nézni. Az óriási birodalmak végül irányíthatatlanná váltak, szétestek. „Gea", ha nagy áron is, megint megnyert egy menetet. Az emberiség lélekszáma pedig egyre nőtt, benépesítette a Föld egész lakható területét és hatványozottan nőtt a természet kifosztása, egy dolog mégis változatlan maradt: a természetből kivont anyagok visszakerültek a körfolyamatba anélkül, hogy azt lényegében megváltoztatták volna. A szerves anyagok elbomlottak, még az elégetett fa széndioxidja is beépült a növényekbe. Érdemi változást a múlt század elején az ipari forradalom hozott. Ezt már csak részben indikálta az emberiség lélekszámának növekedése. Fontosabb szerepe volt benne annak, hogy az igények növekedtek Az emberiség egy része birtokolni és használni akart olyan javakat, amelyek nem a közvetlen létfenntartást szolgálták hanem ezeken túlnövő kényelmi és luxusigényeket elégítettek ki. Újabb, és most már túlzás nélkül sorsdöntőnek minősíthető változást hoztak ennek a századnak ötvenes és későbbi évei. A nagvmúltú iparágak jelentős fejlődéséhez képest is robbanásszerűen alakult ki egy sokoldalú vegyipar, amely termékeivel napi életünk minden szektorába behatolt. Ez már olyan jelenség volt, ami semmi módon nem illeszkedett, nem is illeszkedhetett bele a természet normálisnak minősített körforgásába. A vegyipar anyagainak nagyobbik részét a természet nem ismerte, egyszerűen nem tudott mit kezdeni velük. Ezek már nem bomlanak le, nem alakulnak át, identitásukat hosszú időn át megőrzik. A kezdetben ünnepelt rovarirtó, a DDT ijesztő rémmé vált: a földekről a folyókon át a tengerbe jutott, beépült a tengeri táplálékláncba és egy évtizednyi idő után már a Föld sarkvidéki élőlényeiben is megjelent, mint zsírszövetekhez kötött anyag, és egyelőre csak felismert, de teljesen még fel nem tárt biológiai változások megindítója lett. Az elpusztíthatatlan polimerek, a fóliák, dobozok, palackok száz es ezer köbméterei halmozódnak a szeméttelepeken és szóródnak szét a természetben. A radioaktív hulladékok elhelyezését sem sikerült megoldani; ezek a sugárzó anyagok még évszázadok múlva is fertőznetnek, méghozzá globálisan. És mit kezdhet a természet a vízben oldódó szerves és szervetlen vegyületekkel: a háztartási vegyszerekkel, növényvédő szerekkel, a túladagolt műtrágyával? A meglepet; természet védekezik, ahogy tud, és ameddig tud. Furcsa gondolat, de mégsem mellőzhetjük: lehet, hogy a természet nem is törődik az egésszel? Nekünk fontos a kérdés, egyéni és faji létünk függ a kérdés megoldásától, a természet azonban nem a mi időszámításunkat használja: ő ráér, évmilliókban, évmilliárdokban számol. Az ő szemében az Ember még csak nem is egynapos kérészéletű lény, úgyszólván észre sem veszi létezésünket. Ha zavarjuk rendjét, ki fog küszöbölni bennünket, ráadásul ránk bízza ennek a műveletnek a végrehajtását. A károkat, amelyeket mi okoztunk, kijavítja, bennünket pedig töröl a jelenléti ívről. Végül is annyi faj kihalt már, bár azoknak nem volt semmi lehetősége ennek elkerülésére. Nekünk talán van. Eljutottunk ezzel a ma problémájához, amelynek megoldásával - úgy tűnik - elkeseredetten, de eddig eredménytelenül küzdünk. A probléma lényegét, az elmondottak összegezéseként, a következőképpen foglalhatjuk össze. Az Ember évezredek óta rombolja környezetét. A következményeket egészen a legutóbbi évtizedekig nem ismerte (nem ismerhette) fel. Mára a környezet rombolása olyan mértéket ért el, hogy az létünket veszélyezteti, és ezt már tudjuk is. A tartalékok fogyóban vannak, az Ember mozgástere szű-