Hidrológiai Közlöny 1994 (74. évfolyam)

2. szám - Refuznyiki

kül, lassan ketrecbe zárja magát. A veszély elhárítására sürgősen lépni kell. Ezzel a gondolatmenettel gyakorlatilag mindenki egyetért, a vélemények - szokás szerint - a megoldás, a teendő intézkedések tekintetéhen térnek el. A megoldás, miután magánérdekek ütköznek egymással és a közérdekkel, feladatszerűen a közérdeket képviselő államapparátusra hárul; neki kell az optimális kompromisszumot megkeresni, az annak érvényesítéséhez szükséges feltételeket megteremteni, a végrehajtásról gondoskodni. Ebben a feladatsorban hangsúlyos elem az optimális kompromisszum, amelynek meghatározása során minden igény csorbulást szenved kisebb-nagyobb mértékben. Az államapparátus működése, különösen akkor, ha demokratikus elvek szerint működik, lassú és körülményes. Fel kell tárnia az eldöntendő kérdésekben számba vehető valamennyi álláspontot, mérlegelnie kell, hogy az azok között létrehozható számos kompromisszum közül melyik szolgálja leginkább a többség érdekét, ki kell alakítania és közzé kell tennie a döntést, gondoskodnia kell a végrehajtás anyagi fedezetéről és csak ezután foghat hozzá a munkához. Helyzete egyáltalán nem könnyű, szinte az egész társadalom pillanatnyi érdekével szembehelyezkedve kell döntenie, bár éppen hogy a köz érdekét kívánja szolgálni. Mi is a kérdéskör lényege? A termelők a lehető legolcsóbban akarják termékeiket előállítani, hogy kelendők legyenek. Törekvésük természetesen találkozik a fogyasztók érdekével, akik olcsón akarnak vásárolni. Ha a termelő csökkenteni akarná a környezet károsítását, költségesebb technológiát kellene alkalmaznia, ez az árat emelné, forgalma csökkenne és a fogyasztók ellene fordulnának. Az intézkedés visszaütne az államra, mert a csökkenő termelésű vállalat kevesebb adót fizetne. A társadalom - szorosan összefonódó rendszerben - kizárólag fogyasztókból és termelőkből áll, a mai szavazók tehát döntő többséggel ellene lennének minden olyan intézkedésnek, ami a megélhetési költségeket emelné, pillanatnyi életszínvonalukat csökkentené. Nagyon kicsi azon széles látókörűek száma, akik hajlandók a jobb holnapért ma áldozatot hozni. Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. A veréb biztos, a túzok vagy lesz, vagy nem lesz, mondják a szűklátókörűek. Segíteni kellene nekik, a látókörüket tágítani hivatott tájékoztatás azonban még ma is mesterségesen bénított, becsmérelt, sokszor értelmetlenül megalázott. A kérdésben hivatalból eljáró államapparátus szükségszerű lassúsága és körülményessége világszerte lázadásra késztetett kisebb, spontán alakuló társadalmi csoportokat, amelyek a környezet abszolút érvényű, az összefüggéseket figyelmen kívül hagyó és a gazdasági és politikai következményekkel nem törődő védelmét tűzték ki céljukul. Törekvésük ugyan tiszteletre méltó, a nagy célt tekintve mégiscsak a siker minden reménye és lehetősége nélkül lépnek fel olyan ügyekben, amelyeknek megoldása mindannyiunk közös érdeke lenne, de eszközeik - sajnos - alkalmatlanok arra, hogy bármilyen kis eredményt is elérhessenek. A szakterületükön gyakorlattal és tapasztalattal rendelkező szakemberek tudják, hogy ezeknek a spontán kömvezetvédő csoportoknak az érvei többnyire megalapozatlanok. Nagy előszeretettel hatolnak be kevéssé feltárt tudománvterületekre, az ott végbemenő folvamatokró hipotéziseket állítanak fel, amelyeket kis idő után tényként igyekeznek bevezetni a köztudatba. Ez különben akcióik legsikeresebb területe. Nagv bajba kerülnének ugyan, ha állításaikat bizonyítaniuk kellene, de jól tudják, hogy vitapartnereiknek nincsenek ellenérvei, legfeljebb ellenhipotézisei, amit - meglepő módon - azok nem kívánnak ténnyé feszíteni. Tény, hogy ezek a szervezetek a hosszú demokratikus múlttal rendelkező országokban sehol sem tudták a választók többségének bizalmát elnyerni; a képviselő testületekben, ha egyáltalán bekerültek, elenyésző kisebbségben maradtak. A megmérettetésnek ez a végeredménye nem célkitűzéseik lényegét, hanem kizárólag azt a módot minősíti, ahogyan a cél felé törnek. Sajátos a helyzet Kelet-Európa átalakuló országaiban. Itt a környezetvédő csoportok az egyébként gyenge érvrendszerüket politikai pillérekkel próbálják megtámasztani, ismét csak mellőzve azt a ténvt, hogy ennek sincsen semmi alapja, sem ertelme. Könnven lehet, hogy eljárásukkal Kelet-Európában több kárt fognak okozni, mint hasznot. Egyelőre annyit sikerült elérniük, hogy a kialakulóban lévő, cselekvési, működési módjait most alakító és gyakran még csak próbálgató új államapparátus nem tudja kezelni a kaotikussá tett kérdéskört. A környezetvédők felfogása, miszerint ők az igazság egyedüli hordozói és hirdetői, eleve gyanússá teszi működésüket. Gyengeségükre utal az is, hogy megpróbálnak maguk körül letaglózni minden ellenvéleményt, így ők maradván az egyedül kiemelkedők. Elfelejtik, hogy ez kétélű dolog: ha törekvésük sikerre vezetne, nem csak ők lennének jobban láthatók, hanem hibáik is. Csak remélhetjük, hogy a környezetvédő csoportok felismerik az elszigetelődés veszélyét, felhagynak azzal, hogy potenciális szövetségeseiket megpróbálják a földbe kalapálni, tárgyilagosan kezdik szemlélni a világot, amelyben élnek, a problémákat és a megoldás reális lehetőségeit. Talán még a kompromisszum-keresés számunkra ez ideig ismeretlen módszereit is megtanulják Lelkesedésükre, buzgalmukra a közösségnek mindenképpen szüksége van, közös kenyerünk az ő élesztőjük nélkül nem lenne tökéletes. Azok, akik több évtizede foglalkoznak a környezetvédelemmel, mindig megértéssel és sok esetben rokonszenvvel figyelték működésüket, azt azonban aligha tudják elfogadni, hogy az újabban alakult környezetvédő csoportok éppen őket akarják ennek a fontos kérdésnek a megoldásából kizárni. Tévedett talán Gea, amikor utat nyitott az Emberhez vezető fejlődésnek? Bízzunk benne, hogy nem így van. Leszünk annyira bölcsek, hogy álláspontjainkat egyeztetve megteremtjük a kompromisszumot, figyelembe véve az igényeket éppúgy, mint a lehetőségek szabta korlátokat. Ha nem így lesz, Gea valóban leír bennünket, mint élhetetlen és kártékony fajtát, és létrehoz az általunk teremtett romokon egy új, talán számunkra idegen, de mindenesetre reményteljesebb életformát. Ennek a változásnak azonban mi már nem leszünk krónikásai.