Hidrológiai Közlöny 1993 (73. évfolyam)

5. szám - Szigyártó Zoltán: A Duna menti árvédekezés hidrológiája

308 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1993. 73. ÉVF., 1. SZÁM A Duna menti árvédekezés hidrológiája Szigyártó Zoltán 1118 Budapest, Somlói u. 30/B Kivonat: A tanulmány szerzője Baján, az 1990. november 8-án, az 1965. évi dunai árvízveszedelem negyed évszázados évfordulója alkalmából rendezett tudományos konferencián adta elő az alábbiakat. Kifejtette, hogy a Duna magyar szakaszán az utóbbi két évtizedben az évi legnagyobbjégmentes vízállások középértékemindkét irányban változni kezdett, de a tapasztalt tendenciák még nem követelték meg az 1 %-os valószínűségű - árvízvédekezési felkészülésünkhöz mértékadó - szintek módosítását. Nem kizárt azonban az sem, hogy a mértékadó szintek már a legközelebbi tíz évben szignifikánsan megváltozhatnak. Kulcsszavak: Árvízvédekezés, hidrológiai statisztika, vízjárás. 1. Általános törvényszerűségek A Duna mentén az ember idó'tlen idők óta küzd az árvizekkel, s a népesség gyarapodásával ennek a küzdelemnek a jelentősége is fokozatosan nőtt. A honfoglalás után az első árvízre vonatkozó adatunk is éppen a Dunával kapcsolatos, s 1022-ből, még az államalapító István királyunk idejéből ad hírt arról, hogy "a Duna árvize következtében számtalan ember, barom és épület veszett oda". Akkoriban egyébként az árvizek - ha nem voltak túlzottan hevesek, s nem jöttek teljesen váratlanul - a kis népsűrűség miatt általában nem okoztak katasztrófát. Ennek ellenére a pusztító árvizek sem voltak túlzottan ritkák, s még a közismerten forrásszegény Árpád-korból is 10 nagy Duna menti árvízről szóló híradás maradt ránk. Az elkövetkező 200 évből, a mohácsi vészig 7, a mohácsi vésztől 1700-ig bezárólag 6, a XVIII. századból 23, a XIX századból pedig 16 emlékezetes árvízről maradtak fenn írásos emlékek (VG1, 1986). így az Áprád-korban átlag 30, az Árpád-ház kihalásától a mohácsi vészig átlag 32, a mohácsi vésztől 1700-ig bezárólag (a török hódoltság megszűntéig) átlag 29, a XVIII. században átlagosan 4, a XIX. században pedig átlagban 6 évenként volt egy-egy olyan árvíz, melyet a korabeli írások említésre méltattak. Mivel pedig az árvíz különleges voltáról magától értetődően csak akkor emlékeztek meg, ha az a korabeli gazdálkodási viszonyok között gondokat okozott; nyilvánvaló, hogy a török-világ megszűntével a Duna mentén olyan jelentős gazdasági változás következett be, amely szinte követelően írta elő az árvizek elleni védekezés új alapokra helyezését. Az elmondottak ellenére a Duna mentén az árvédelmi művek - akárcsak az ország más vidékein - csak a XIX. század második felében lettek kiépítve; azzal a céllal, hogy azok most már ne csak a lakott, hanem a mezőgazdasági területeket is védjék, s így módot nyújtsanak a szántóföldi kultúrák széles körű elteijedésére. A XX. század árvizei tehát már alapvetően megváltozott gazdasági viszonyok között jelentkeztek, s az árvizek levonulási viszonyai is minden vonatkozásban eltértek az árvízvédelmi rendszer kiépítése előtti viszonyoktól. Ennek megfelelően jelentős árvizeknek csupán azokat tekintették, melyek a gátak elszakadásával jártak, vagy a védelmet késztették különleges erőfeszítésekre. Ezt kell tehát szem előtt tartani akkor, amikor azt mondjuk, hogy századunkban jelentős árvizek 1923-ban, 1926-ban, 1940-ben, 1941-ben, 1945-ben, 1954-ben és 1965-ben, vagyis áüagosan 13 évenként fordultak elő. Akármilyen gazdasági berendezkedés volt is az országban, az árvizek a Duna mentén természetesen mindig ugyanolyan jellegű hidrológiai okokra voltak visszavezethetők: Előállhattak azok: - a vízgyűjtőterület magas helyein felhalmozódott hó, esetleg esővel is meggyorsított olvadásának, - nyári, őszi időszak tartós nagy esőzéseinek és - a jégtakaró-felszakadás kedvezőtlen körülményeinek a következtében előálló jégtorlaszoknak hatására. Ennek megfelelően az árvizek (vagy pontosabban fogalmazva: az éves legnagyobb vízállást okozó árhullámok) a Dunán az év bármely időszakában levonulhatnak. Mégis, különösen veszélyes helyzet a Duna mentén elsősorban tavasszal - a magas hegyekben levő hótakaró hirtelen elolvadásának a következtében - és nyáron - a különlegesen nagy esőzések, az európai monszun markáns jelentkezése esetén - állhat elő. A tavaszi árvíz a Duna bal oldali vízgyűjtőjén, az ottani alacsonyabb területeken és a jobb oldali vízgyűjtő alacsonyabb régióiban (7. ábra) felhalmozódott hó elolvadásának a hatására áll a legtöbbször elő, s ezek azok az árhullámok, amelyek a megelőző hideg tél hatására kialakult, s hosszan megmaradó jégtakaró esetén jégtorlaszokkal járó veszélyes jeges árvizeket is okozhatnak. A nyári árvíz júniustól szeptemberig jelentkezhet, s általában az Inn, a Traun, vagy az Enns forrásvidékéről indul el. Mindezek a hidrológiai adottságok a Duna vízjárá-