Hidrológiai Közlöny 1993 (73. évfolyam)

3. szám - Szöllősiné Balogh Irén: A díjrendszer alakulása az elmúlt 25 évben

194 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1993. 73. ÉVF., 1. SZÁM millió 1. ábra. A vállalati és ivóvíz-üzemági eredmény alakulása 1968—1991 között Jelmagyarázat : vállalati eredmény — — — — ivóvíz üzemági eredmény nem követték az önköltség alakulását, mivel az árhatóság a korábbi díjkiegyenlítési elszámoláshoz hasonlóan, a bázisköltségekből kiindulva, a központilag kiadott módszertan alapján - melyben az inflációs mértékek megkötése volt a meghatározó - állapította meg az árakat A belépő létesítmények többletköltségei már csak részben, a vállalati sajátosságok - mint például a hálózat életkora - egyáltalán nem kerültek figyelembevételre. A vízművek gazdálkodását a fogyasztáson és az inflációs hatásokon túl erősen befolyásolja a belépő létesítmények üzemeltetéséből fakadó többletköltségek nagysága. Az értékük elérheti, vagy meghaladhatja az inflációs hatásokat is. Az árhatóságok (a közelmúltig az OVH-ÁH, jelenleg a KHVM /a PM egyetértésével/) a gyakorlati végrehajtás során a költségvetésben előirányzott inflációnak megfelelően kialakították az emelés átlagos mértékét és a vállalati árak igazítása ehhez történt Jellemző példa erre az 1992-es főváros vízdíj, amikor is a kiadott irányelvek és módszertan alapján elkészített vállalati árjavaslat 15,62 Ft/m

3 volt, a jóváhagyott díj pedig 13,50 Fl/m

3. A módszertan alapján lehetőség nyílt volna egy minimális szintű nyereség beépítésére is a díjba, azonban a díjak csökkentésével az alaptevékenységen való nyereség realizálása ellehetetlenült, s továbbra is megmaradt az a gyakorlat, hogy a melléktevékenységek nyereségével kellett az ivóvizszolgáltatás veszteségességét ellensúlyozni. A 90-es években a díjrendszer egységessége kezdett megbotolani. Annak ellenére, hogy a vállalati díjak mindig alatta maradtak a reális önköltségeknek, egyre gyakoribb (évenkénti) és egyre nagyobb léptékű vízdíjemelésekre került sor a begyűrűződé' áremelkedések hatásaként. Ennek, illetve a gazdasági-politikai rendszerváltásnak a következtében a korábbi életszínvonal-politikai megfontolások egyre inkább háttérbe szorulnak. Fokozatosan előtérbe kerül az, hogy piaci viszonyok között nem a mesterségesen alacsonyan tartott szolgáltatási díjakkal kell a lakosság életszínvonalát stabilizálni, vagy legalábbis a csökkenését mérsékelni, hanem rászorultsági alapon, az állami (vagy önkormányzati) szociálpolitika révén kell az elszegényedett rétegeket támogatni, a szolgáltatást pedig áron megfizetni. A ráfordításarányoshoz közelítő díjak alkalmazásának szükségességét sürgette az is, hogy a rendkívül alacsony vízdíjak nem ösztönöztek a víztakarékosságra, holott a vízkészletek védelme miatt a díjnak ezt a követelményt is ki kellett volna elégítenie. Az ipari vállalatoknál az elmúlt 25 év alatt a víz, mint költségtényező minimális volt. A lakosság nem igazán érzékelte (az állami dotáció miatt) a vízzel kapcsolatos kiadásokat (különösen nem az IKV lakásokban, ahol a lakbér része volt a vízdíj). Az évek során az életkörülmények javulásával a lakossági vízigények fokozatosan nőttek, s ösztönző hiányában a vízigények növekedését nem mérsékelte semmi. Ezt a tendenciát jól tükrözi a 2. ábra, mely a Fővárosi Vízművek vízértékesítésének alakulását mutatja be 1968-tól napjainkig. Ezért, illetve a költségvetési kiadások mérséklése miatt, az állami dotáció 1990-es jelentős mértékű csökkentése után (vállalatunknál az árkiegészítés az 1989-es 81,5%-os mértékét 1990-ben 21,3%-ra csökkentették), 1991-ben a fővárosban a lakossági díjak támogatottságát megszüntették, elsőként az országban. Ezzel megszűnt a díjrendszer egységessége, a fővá-