Hidrológiai Közlöny 1992 (72. évfolyam)

1. szám - Vita - Gondolatok a magyar ármentesítésről, szakértelemről és az értelmiségünkre leselkedő csapdáról egy interjú kapcsán - Megjegyzések a bakterioplankton „lebontási erősségének” vizsgálatára javasolt alfa-amiláz teszt margójára - További adatok Szeged város 1879 utáni újjáépítésének történetéhez

58 Vita Dr. Andrásfalvy Bertalan egyetemi tanár művelődési és közoktatási miniszter Budapest Igen tisztelt Professzor Űr! Érdeklődéssel olvastam a Magyar Nemzetben megjelent interjújával foglalkozó, s a Hidrológiai Közlöny 1991. évi 3. számában megjelent hozzászólásomra hozzám eljuttatott válaszát, s a kísérőlevelére hivatkozva, természetesen csak támogatni tudom azt, hogy ez is közlésre kerüljön. Engedje meg, hogy most — élve a Hidrológiai Közlöny szerkesztősége által nyújtott lehetőséggel — leveléhez én is fűzzek néhány gondolatot. Válaszából egyértelműen kitűnik, hogy az árvédelmi gátak alkalmazásával kapcsolatos kritikáját annak az átmeneti — bár kétségtelenül elég hosszú, az 1700-as évek második harmadától az 1800-as évek második feléig tartó — időszaknak az egyes kedvezőtlen tapasztalataira alapozza, mely idő alatt megérett, majd kivitelezésre került az árterek egészét mentesítő árvízvédelmirendszer gondolata. Nem hiszem, hogy az erre az időszakra vonatkozó, s amennyire ón tudom, a Duna völgyével foglalkozó kutatásainak az eredményeit bárki is kétségbe vonná. Biztosan igaza van abban, hogy ezekben az időkben a lakosok az Ön által vizsgált területen sokszor arról panaszkodtak, hogy az utóbbi évtizedekben olyan helyek vizenyősödtek el, ahol, mint mondja, „pár évtizeddel ezelőtt még virágos kertek, gyümölcsösök, erdők, szállások voltak". Az sem kétséges, hogy akkoriban az új feladatokkal szembesülő vízimérnökeink még sok minden olyannal nem voltak tisztában, amit az idő előrehaladtával megtanultak, s amit a végleges árvédelmi rendszer kiépítésekor már figyelembe is vettek. Így fordulhatott elő az, hogy (ismét a saját szavait idézve): „Közvetlenül a folyó partjain — hullámtér hagyása nélkül — emelték fel a töltéseket és töltötték be a fokokat..." Távol áll azonban tőlem annak kétségbe vonása is, hogy konkrét esetekre vonatkozik a következő megállapítása is: „Már a következő évek magasvize elsöpörte a töltések nagy részét. Mivel a fokokat betöltötték, a kiáradt víz apadáskor vissza sem tudott menni a mederbe, kintmaradt, posványossá, mocsárrá változott és a korábban csak megöntözött erdőket, legelőket, kerteket, gyümölcsösöket és szállásokat elpusztította." Amivel én vitába szállok az az, hogy a tájékozatlan nagyközönség előtt mindezekről lehet-e, szabad-e úgy szólni, hogy ezek az 1800-as évek második felétől megépített, azaz a mai árvédelmi rendszer hibáiként is érthetők legyenek? Mert meg kell kérdeznem: Amióta a belvízelvezető rendszereinket megépítettük, hol vannak azok a területek, amelyekről a gátak miatt a víz nem tud lefolyni? Hol vannak az emiatt posványossá, mocsárrá változott, elpusztított erdők, legelők, kertek, gyümölcsösök és szállások? Hol vannak a használhatatlan töltések? Nem az ön kutatómunkája során féltárt (s gondolom elsősorban a Duna völgyére vonatkozó) tényekkél szállok tehát vitába, hanem a következtetésekkel-, melyekhez sok minden egyéb tény figyelembevétele is szükséges. Azzal, hogy e következtetések — láthatólag — a történelmi folyamatok figyelmen kívül hagyásával születtek. Ennek újbóli alátámasztására engedjen meg csak két megjegyzést: Elsőként arra kell felhívnom a figyelmet, hogy a szatmári bókét követő időszakban a magyar mezőgazdaság, de különösen a nagybirtokosok és a szabad paraszti közösségek mindinkább áttértek az árutermelésre. Erre vezethető vissza az, hogy az igényekhez való alkalmazkodás hatására az értékrend a mezőgazdaságban szó szerint a feje tetejére állt. A magyar középkorban legértéktelenebbnek számító szántó területek váltak a legértékesebbé. Nem véletlenül ajánlotta fel Mária Teréziának életét és vérét a magyar nemesség azon halk megjegyzéssel, hogy a gabonáját viszont nem — ahogy azt valahol olvastam. Mindezek a jelenségek pedig még dominálóbbá váltak a napóleoni idők gabonakonjunktúrájának a hatására. Azok a jó talajú termőterületek azonban, ahol gabonát termelhettek volna, a folyók árterében nagyrészt az árvizek tározására szolgáltak. Az ebben érdekeltek ezt kívánták tehát elsősorban megszüntetni. Az árterek elöntésének a megakadályozása pedig szükségképpen a fokok lezárásával, a fok-gazdálkodás elhalásával járt. Nem a vizimérnökök okai tehát a fok-gazdálkodás megszűnésének, hanem az új gazdasági igényekkel jelentkező kor. Ahogy azt Madách mondja: „Nem a kakas szavára kezd virradni, De a kakas kiált, merthogy virrad.—" Az árteret az árvizektől mentesíteni kívánó töltések építésekor tehát égető gazdasági igényt kívántak kielégíteni, mely természetesen, mint minden új, ellentmondásokkal terhelt helyzetet teremtett. A nagybirtokosokkal, a gazdaság vezető rétegével szemben bőven akadtak olyan közösségek (mint például a kisbirtokos nemesség, a szegény parasztság) amelynek a korábbi, megszokott gazdálkodási forma állt az érdekében. Erre vezethetők tehát vissza a Professzor Úr által is említett és a saját szempontjaikat tekintve valóban „megrendítően szép és okos tiltakozó levelek". Második megjegyzésem az elvizenyősödés körülményeivel foglalkozik. A gabonatermelés rohamos növekedése maga után vonta a malmok, s így a vízimalmok számának a robbanásszerű növekedését. Ez utóbbiak gátak alkalmazásával fokozták u működésükhöz szükséges esést, s e gátak mögött tárolták üzemidőn kívül az üzemanyagukat, a vizet. Ezzel pedig országszerte elárasztották, tették valóban posvánnyá a korábban csak esetenkint elöntött területeket. Mindez azonban — mint amiről különben már szó volt — csak már a törökvilágban elkezdődött folyamat folytatása volt; amikoris mind a török, mind a magyar katonaság alföldi váraik biztonságát a környék elmocsarasításával növelte. Emellett az árutermelésre áttérés, az új gazdasági viszonyok nem csak a mezőgazdaságban éreztették hatásukat. A faszén ós a hamuzsír iránti, hirtelen megugró igények kielégítésére a Kárpát-medence peremén, a hegyvidéken, ahonnan az árhullámok elindultak, elkezdődött a nagymértékű fakitermelés. Ez tehát a gazdasági alapja annak — amiről különben már ugyancsak volt szó —, hogy ott az erdőterület a korábbi