Hidrológiai Közlöny 1992 (72. évfolyam)
1. szám - Hírek
Vita 59 mintegy felére csökkent. Megszűnt tehát a kivágott erdők csapadékvisszatartó hatása, lényegesen megnövelve az árhullámok gyakoriságát és nagyságát. Ennek bizonyítására pedig elég csak azt megemlíteni, hogy míg az Árpádok korától 1700-ig bezárólag átlagban mintegy 30 évenként, a XVIII. században átlagosan 4, a XIX. században pedig átlagosan 6 évenkénti jelentős kárt okozó dunai árvízről szólnak a tudósítások. De így állhatott elő például a Tisza völgyében az a helyzet is, hogy árvizek idején a tutajok, a hajók az Alföldet elérve eltértek a folyó kanyargó medrétől, s a mai szántók felett egyenes irányt vettek Szolnok felé. Mindezek egyáltalán nem lebecsülendő hatását is mérlegelni kell akkor, ha ma, visszatekintve, s az akkori helyi panaszokat számba véve ítéletet mondunk a XVIII. század végén meginduló ármentesítési kezdeményezésekről, s közvetve a mai árvízvédelmi rendszerünkről. Lehetséges persze, hogy a mai művekről Önnek mégis csak jobb a véleménye, mint amilyent a korai munkálatok kritikája sugall. Hiszen elismeri, hogy a tarthatatlan vízügyi állapotok felszámolása Széchenyi kezdeményezésére indult meg-, s ez a munka, lényegét tekintve, szintén árvédelmi töltések kiterjedt alkalmazását irányozta elő. Bízom benne, egyetért velem abban, hogy e munka valóban el is érte célját. Végül engedjen meg néhány gondolatot az altalam írt hozzászólás céljáról, s arról, hogy az mennyire vonhatta kétségbe az Ön politikusi és szakmai becsületét. Az én írásom nem tudományos műnek készült, ahogy nem készült annak az Ön által adott interjú sem. írásom célja nem az Ön tudományos életművének a bírálata, hanem az volt, hogy kiegészítő megjegyzésekkel megmagyarázzam a dolgok tényleges állását annak a nagyközönséghez, amelyhez az Ön interjúja kapcsán árvízvédelmi rendszerünk elmarasztalása eljutott. Tettem pedig ezt elsősorban azért, mert ez az interjú is — akarva, akaratlan — hozzájárult a bős—nagymarosi vízlépcsőrendszerrel kapcsolatban a magyar vízimérnöki kar ellen kialakult hecckampányhoz. Sajnálattal kell azonban megállapítanom, hogy írásom célja mégsem érte el. A cikket végülis csak egy igen szűk kör, sajátmagunk részére volt módom publikálni. Tanulságul. A hecckampány résztvevői ugyanis óvakodnak attól, hogy a vízimérnökök ellenvéleménye is szóles körben ismertté váljék. A jelen esetben pedig céljuk érdekében azzal sem törődtek, hogy ezzel Önt, a minisztert kétségtelenül kellemetlen helyzetbe hozzák. A Közlöny főszerkesztőjéhez írt levelére utalva azonban meg kell nyugtassam. Egyáltalán nem gondoltam arra, hogy hosszászólásom közlését Ön állította le! Köreinkben ugyanis közismert, hogy még köztársaságunk Elnökének a munkánkat elismerő sorait sem volt hajlandó egyetlen országos lap sem hírként közölni. Azt csupán fizetett hirdetésként tudtuk megjelentetni. Ennyit egyúttal a mai sajtószabadságról, s a vélemények szabad cseréjéről, ami — úgy gondolom — pozícióját tekintve bizonyára Önt, mint politikust is érdekli. Hiszen saját karán győződhetett meg arról, mit jelent az, kiszolgáltatva lenni az irányított sajtónak. Befejezésként hangsúlyoznom kell azt is, hogy Ön az én bizalmamat soha sem vesztette el, s így nem is volt mit visszanyernie. A Duna völgyének az ármentesítéséhez kapcsolódó feltáró munkáját a magyar vízügyi szakirodalom hiteles, értékes részének tartom. Most azonban nem az ebben feltárt tényekről van szó, hanem a következtetésekről, amelyek elfogadása, vagy elutasítása már nem a bizalom kérdése. Ugyanakkor mindnyájan tudjuk, hogy nem vagyunk csalhatatlanok. Sajátmagam vonatkozásában erről sajnos jó néhányszor meggyőződtem, s bizonyára így van mindenki, aki kritikusan nézi saját tevékenységét is. Ha pedig tévedhetünk, egy szabad országban óhatatlan, hogy erre mások felhívják a figyelmünket. így a kritika ma már az élet természetes velejárója kell legyen. Ennek kifejtése csak akkor sérthet bármiféle becsületet, ha a kijelentések a személyt becsmérlik, amelynek még a nyomait som lehet hozzászólásomban fellelni. Egyébként, véleményem szerint, a szakmai becsület kockán csak akkor foroghat, ha a vita során az egyik, vagy másik fél még akkor is kitart álláspontja mellett, ha az_ már, ország-világ előtt nyilvánvalóan, tarthatatlan. Ügy vélem azonban, éppen ez az, amitől mindketten óvakodni kívánunk. Professzor Ür! Mióta a magyar Vízügyi Szolgálat körül megmérgezték a levegőt, tudtommal ez az első alkalom, hogy vízügyi kérdésekről a sajtóban párbeszéd alakul ki. Köszönet érte Önnek! Hadd bízzam abban, hogy ezek a párbeszédek a jövőben nem lesznek olyan ritkák, mint a fehér holló. Egyszer pedig eljön az az idő is, amikor a vízügy és a határterületek szakmai képviselői egymást tisztelve és egymástól tanulva fognak együtt munkálkodni a Haza felvirágoztatásán. Biztosíthatom, hogy ez rajtunk nem fog múlni! Dr. Szigyártó Zoltán Megjegyzések a bakterioplankton „lebontási erősségének" rizsgálatára javasolt alfa-ainiláz teszt margójára Hegedűs János a bakterioplankton kiváltotta lebontó (mineralizációs) folyamatok összesített (totális) intenzitásának „meghatározása" új, egyszerű, a különböző vízi milliók és ezek szezonális folyamatai összehasonlításának céljait is szolgáló módszert dolgozott ki (Hidrológiai Közlöny, 71, 80—85, 1991), melyhez alant néhány észrevételt fűznénk. 1. A talajok, iszapok és részben a nyílt vizek mikroba közösségeinek totális degradatív aktivitását, kifejezetten enzimatikus módszerekkel mintegy 40 éve tanulmányozzák. Ez idő alatt nagyon sok adatot és megfigyelést közöltek. A különböző mikróbákra visszavezethető összesített amiláz aktivitás, sok más enzimaktivitáshoz hasonlóan nem fejezi ós nem is fejezheti ki a mineralizációs folyamatok totális intenzitását, minthogy egy adott időpontban valamely miliőben, egyidejűleg sokféle szubsztrát intenzív bontása folyhat, miközben ott a keményítő esetleg alig vagy egyáltalán nem is képezi a biodegradáció tárgyát. Nagy populációs sűrűséggel gyakran működnek olyan baktóriumok, melyek a keményítő-bontás képességével egyáltalán nem rendelkeznek. Ezenkívül a keményítőt értékesíteni képes baktériumok legtöbbször egyéb más szubsztrátokon fejtik ki aktivitásukat. Ez az oka annak az általános állásfoglalásnak, hogy pl. a talajok mérhető amiláz aktivitásának szintje hol korrelál hol egyáltalán nem a totális degradatív aktivitás mértékével. 2. A baktériumközösségek totális a-amiláz aktivitását, de bármely más enzimaktivitást is, élő szaporodó, egyrészt enzimeket termelni, ezeket gyorsan lebontani, az enzimtermelést serkenteni vagy gátolni, másrészt az enzim szubsztrátját transzformálni, a lebontás intermedierjeit nagyon eltérő specifitással elvonni képes mikroorganizmusok sokaságának jelenlétében tanulmányozni még a durva becslés szintjén sem lehetséges. 3. Minthogy a szerző a) a vizsgált vízmintákat megszűrte ós csak a kiszűrt >- 0,45 fim részecskéket tartotta vissza a szabad enzimeket valójában veszni hagyta b) a kiszűrt sejteket, pl. toluollal, nem lizálta, endoenzimeket nem szabadította fel, antiinikrobiális gátlást nem alkalmazott így azok szaporodóképességét változatlanul meghagyta c) a sejteket olyan tápoldatba helyezte, mely jelentős mennyiségben csak az amiláz enzim szubsztrátját tartalmazta d) a sejteknek 24 órás szaporodási időt biztosított, mely alatt a sajátos, az eredeti környezettel semmiképpen sem azonosítható új miliőben, vízmintákként nagyon eltérő hatékonysággal és kimenetellel speciális mikrobiális szelekció mehetett végbe (pl. keményítőbontó oligonitrofilek és partnereik szaporodtak).