Hidrológiai Közlöny 1991 (71. évfolyam)

5. szám - Vágás István: Németh Endre (1891–1976) centenáriumán

VÁGÁS I.: Németh Éneire centenáriumán 259 foglalója Németh Endre műegyetemi tevékenységét megelőző munkásságának is. o o o Hosszas viták folytak a 30-as években hazánkban, kell-e öntöznünk, érdemes-e öntöznünk. A száraz évek meghozták 1937-ben a XX. törvénycikket ,,az öntözőqazdálkodás előmozdításához szükséges intézkedésekről'", amely az állami költségvetés terhére igyekezett megteremteni elsősorban a Tisza és Körös folyók mentén az öntözések lehetőségét. Ez a törvény irányozta elő a később Tiszalöknél megépített vízlépcsőt, a hozza tartozó 60 m

3/s vízszállítású „tiszántúli nagy öntözőcsatornát" — a későbbi Keleti Főcsatornát —, az 1943-ban átadott békésszentandrási duzzasztót a Kőrösön, a tiszaörvényi ós a hódmezővásárhelyi szivattyútelepeket, amelyek tervezésénél ós építésénél, majd laboratóriumi kisminta-kísérleteinél Németh Endre tevékenysége meghatározó volt, s egyetemi előadásaiban is szívesen emlékezett meg ezekről a létesítményekről. A már 1937ben előirányzott létesítmények megépítése, 200 ezer kh ( = 115 ezer hú) terület állandó vízszükségletének, 400 ezer kh ( = 230 ezer hó) öntözhetősógónek biztosítása még az 50-es években sem fejeződött be egészen. (Tévesen nevezték ezeket később „monumentális, sztálinista létesítményekének, hiszen ezeket már Horthy alatt megépítették vagy előirányozták). Az öntözésfejlesztésnél nálunk annak idején azt vitatták, vajon elég-e az, ha az állam a helyes kezdeményezéseket támogatja, vagy az is feladata-e, hogy ahol még a kezdeményezés is hiányzik, ott az állam maga lépjen-e fel kezdeményezőként. Németh Endre állásfoglalásai elsődlegesen az utóbbi megoldás felé hajlottak. ,,A korszerű mezőgazdaság vízi feladatai" c. könyv elméleti anyaga sokat merít az olaszországi elméletek anyagából, de a magyar szakirodalmi leírásokból is, különösen Korbély műveiből. Az olasz kutatások érdeklődése belvízrendezés tekintetében a fajlagos vízszállítás meghatározására irányult, amely a csatornák, szivattyútelepek mértékadó vízhozamra méretezésének tulajdonképpen az alapja. A Korbély által ajánlott megoldás viszont a lefolyó csapadékvizek összegyülekezési törvényei nyomán csapadék-statisztikai elemzésekre vezette vissza a mértékadó vízmennyiségek meghatározását. A kezdetben ígéretesnek látszó olasz módszerek érvényességét előbb ugyan pontosítani kellett (Bogárdi J.: Hidrológiai Közlöny, 1949. pp. 169— 183.), sőt a tanszéki vitaszellem nyomán azt is sikerült tisztázni, hogy azok elmélete is hiányos (Szigyártó Z.: Hidrológiai Közlöny, 1953. pp. 22— 27.), mégis, a tanulságok adták meg a gyakorlatban is eredményessé vált elméleti megoldás lehetőségeit. Az öntözés olasz tapasztalatai egyszerű és világos módszerekhez, számítási eljárásokhoz vezették Németh Endre oktatói munkásságát és szakirodalmi közleményeit. A későbbi kutatások is csak inkább a részletekben hoztak itt bővítéseket. A növényekre és a talajféleségekre megállapítandó fajlagos vízmennyiségek, természetesen, — az öntözési módok fejlődését is beszámítva — időrőlidőre módosulhatnak, azonban ennek nem kell a jó alapeljárásokra is feltétlenül visszahatnia. Az I. sz. Vízépítéstani Tanszéken, a budapesti és a nagymarosi laboratóriumi beszivárgási kutatások lényeges eredmények kimunkálását segítették elő az 50-es években, illetve a 60-as évek elején. Hazánkban végül a mezőgazdaság vízi feladatainak ellátásában az élet elébe ment a szorosan vett mezőgazdasági feladatoknak. Az 1937-ben előirányzott vízi létesítmények nemcsak elkészültek, hanem a Tisza és Kőrös vízlépcsőinek elkészültével tovább is fejlődtek. Igen, de a mezőgazdaság nem vált fogadóképessé azonnal. Ebben már a vízimérnöki kar sem tehetett többet a maga erejéből. A feltételeket minden esetre igyekezett megteremteni, s ebben Németh Endre működése alapvető volt. Az árvízvédelmi- ós belvízvédelmi felkészülés viszont kétségtelenül emlékezetes eredményekre vezetett. Németh Endre tanítványai érték el azokat a sikereket, amelyekről az 1965. évi dunai, az 1970. évi tiszai árvízvédekezések, vagy az 1966. és az 1967. évi alföldi belvízvédekezések nyomán az egész ország elismerően beszólt. 3. Műegyetemi tanszékvezetés: építés és újjáépítés 1940-ben vonult nyugalomba Bohringer Sándor professzor, aki 1923. óta vezette az akkor még egyedüli műegyetemi Vízépítéstani Tanszéket, és akinek érdemeit Németh Endre már 1935-ben méltatta az oktatás korszerűsítését illetően. Később is különleges megbecsüléssel viseltetett iránta: halálakor meleg hangú nekrológban búcsúztatta (Hidrológiai Közlöny, 1946. pp. 9—11), s szobáját is Rohringer Sándor mellszobra ékesítette mindvégig. Amikor Németh Endre 1940. őszén átvette a tanszéket, vízügyeink országosan fellendülőben voltak. Az öntözési törvény nyomán élénk tervezői és építői munkák bontakoztak ki. Az ország területének átmeneti megnövekedése, hegyvidékek idecsatolása a víztározási-vízerőhasznosítási tevékenységeket indították el nagy lendülettel. A hosszú száraz időszakot váratlanul árvizes télutó és addig nem látott belvíz időszaka váltotta fel. Ugyanakkor a vízépítéstani tanszék megosztása, a laboratóriumok bővítése és kettéosztása is megvalósulhatott a Műszaki Egyetemen. Németh Endre már az I. sz. Vízépítéstani Tanszéknek lehetett a vezetője. „A tanszék tudományos kutatómunkája elsősorban a gondjaira bízott tantárgyakhoz igazodik, és ehhez képest igen változatos problémakörre terjed ki. Első helyen kell megemlítenünk a minden vízi munkálat tervezéséhez alapot szolgáltató hidrológiát, valamint a bonyolultabb és elmélyült vizsgálatokat megkövetelő vízmozgásokkal foglalkozó hidromechanikát. Mindkettő alapozó szaktárgy, s mint ilyen, átmenet a tiszta elméleti tudomány és a gyakorlati élet számára kifejlesztett alkalmazott tudományok között. Ezzel szemben a tanszék másik két tantárgya, a mezőgazdasági vízgazdálkodás és a vízellátás- és csatornázás a mindennapi élettel legszorosabb kapcsolatban álló szaktárgyak. .. A tanszék fő feladatával, a mérnökképző oktatással szorosan összefügg, és a korszerű mérnökképzés érdekében elengedhetetlenül szükséges is a tudomány előbbrevitele. Ennek a munkának során a tanszék oktató és tudományos személyzete állandóan figyelemmel kíséri a hazai és külföldi tanulmányokat, és megbírálva, megvitatva azok eredményeit, a gondjaira bízott tudományágak ismeretanyagát folyamatosan kiegészíti, és a korszerű szempontok szerint rendszerezi. Egyidejűleg az elmélet és gyakorlat terén