Hidrológiai Közlöny 1991 (71. évfolyam)

4. szám - Orlóci István: Rendszerelvű kutatások a Tisza hazai vízgyűjtőjén

202 Rendszerelvű kutatások a Tisza hazai vízgyűjtőjén Orlóci István Közép-Duna völgyi Vízügyi Igazgatóság 1088 Budapest, Rákóczi út 41. Kivonat: A mérnöki és különösen a vízimérnöki munka új, alapvető fontosságú követelménye a természet jelenlegi értékeinek, valamint fejlődési feltételeinek megtartása. A vízháztartás sokféle és bonyolult összefüggései következtében a vízépítési, valamint a területhasználati beavatkozások következményei és ezek közül különösen a nem tervezett hatások (externalitások) igen összetett tér- és időbeli hatásmechanizmus révén jelentkeznek. A természet védelmére vonatkozó kritérium érvényesítéséhez ezért új, rendszerelvű tudományos felfogásra és interdiszciplináris vizsgálatokra van szükség. A tanulmány a rendszeralkotás és a hatásmechanizmus strukturális vázlatát általánosan, valamint a Tisza-völgyre vonatkozóan tárgyszerű specifikussággal foglalja össze. Kulcsszavak: Rendszerszemlélet, vízgazdálkodás, Tisza. 1. A rendszeralkotás célja és feltételei A mérnöki feladatok teljesítésében kezdettől fogva két feltétel kielégítésére törekedtek, nevezetesen a választott és megvalósított megoldás megbízhatóságára (a célszerűség tekintetében), valamint gazdaságosságára. A méretezéshez és a technológiai feljesztéshez szükséges feltárások, illetve kutatások ezért egyre inkább szakspecifikussá váltak. Alapvető változtatást kíván azonban napjaink új és növekvő súlyú feltételének, jelesül a természet, ill. környezet védelmének érvényesítése. A környezetünk megismerésére irányuló kutatómunka eredendően differenciált szerkezetű. A tudományos munkálkodás zömében a részletekre irányul és az egészet a különféle tudományágazatok axiomatikus tételeire, valamint eltérő megbízhatóságú tapasztalataira alapozott, induktív okfejtéssel kísérlik meg leírni. Ennek a felfogásnak a korlátozottságára és a megalkotott világkép hiányosságaira legerőteljesebben a környezet romlása, pusztulása hívja fel a figyelmet. Az évezredek során kialakult és a technológiai feljesztésben hatékonynak bizonyult tudományos intézményrendszer az emberiség életkörülményeinek alapvető kérdésében lényegében csődöt mondott. Egy részről nem tudta időben felismerni és előre jelezni a természeti környezet megváltoztatásának társadalmi veszélyességét, más részről még nem alkotta meg azt a tudományos modellt, ami alapul szolgálhat a bioszféra épségét, stabilitását fenntartó intézkedések meghatározására. A problémák megoldására irányuló eddigi és általánosan interdiszciplináris jellegű kísérletekben a rendszerelvű felfogást és a deduktív következtetés módszerét lehet felismerni. A rendszerkutatás tervezésének első, súlyos feladata a vizsgálat tárgyának, a rendszernek a lehatárolása. A régió vagy a nagytérség e tekintetben a rendszer szinonimái; egy olyan földrajzi térre utalnak, amelynek sokféle élő és élettelen elemét valami természeti vagy gazdasági sajátosság kapcsolja össze, szervezi vagy rendezi rendszerbe. Példaként utaljunk a meteorológiai körzetre, a vízgyűjtő területre, vagy a gazdasági körzetek bármelyik fajtájára. A környezetgazdálkodás vonatkozásában alapvető rendszerlehatárolási szempont a hatásterjedés mechanizmusa. A környezetgazdálkodási—környezetvédelmi régió (rendszer) kialakulásának egyik útja az, amikor a terület-igénybevételek gyarapodásával elfogy a természeti funkciójú terület; bányák, üzemek, lakótelepek töltik ki a teret (ilyen például Budapest, Miskolc, Várpalota térsége). Ehhez hasonlóan az iparszerű mezőgazdasági régiók (különösen a nagytáblás és monokultúrás szántóművelésű területek). Ezeken a területeken először a természeti élővilág sérül jelentősen és pusztul ki végső soron; majd ezt követi a talaj- és vízkészletek teljes degradációja, illetve elszennyeződése. A környezeti hatásrendszer — régió — kialakulásának másik útja az, amikor a környezet változása áttételesen az anyag- és energiaforgalom két fő közvetítője, a levegő és a víz révén következik be. A vizet illetően ez esetben további két módozatot kell megkülönböztetni. Az egyik a víz természeti körforgása, térbeli áramlása révén létrejövő regionális kapcsolat; a másik pedig a vízháztartás tudatos szabályozásával együttjáró rendszeralkotás esete. Az első esetben lényegében az a folyamat teljesedik be, hogy az egyedi, helyhez kötött terület- és vízhasználatok menynyiségi és minőségi hatásai az adott terület vízforgalmában összegződnek, és végül az egész vízháztartási egységben (a beavatkozásoktól, esetleg mind térben, mind időben igen távol) a vízkészlet csökkenését, vagy minőségi romlását okozzák. Nyilvánvaló, hogy ez esetben a problémák megoldásának a vízrendszer teljes érintett szakaszára, az egész hatásterületre ki kell terjednie. A rendszeralkotás másik folyamata az, amikor a víz iránti különféle igények jelentkezésük helyén már nem elégíthetők ki, és ezért növekvő kiterjedésű vízgazdálkodási rendszereket építenek ki, amelyeknek nyilvánvalóan olyan helyek vízforgalmára, vízháztartására is hatásuk lesz, amelyeken egyébként nem volt indokolt az eredeti állapot megváltoztatása. Bármelyik tipikus fejlődési folyamat szerint alakul is ki egy új vízháztartási régió, azon belül természetesen nemcsak a vízkészletek előfordulása vagy a minősége változik meg, hanem mind a talajok fejlődésében, mind pedig az élővilágban változások következnek be. A hatásmechanizmus feltárásának nehézségére utal egyfelől az, hogy ez