Hidrológiai Közlöny 1991 (71. évfolyam)

4. szám - Vágás István: „Kit bősz csoport elítél, mert igaz…”

194 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1Í>!)1. 71. ÉVF., 2. SZAM Szekfű Gyula ezekből és hasonló Széchenyimegnyilvánulásokból az alábbi gondolatmenetet olvassa ki: — A magyarságnak hibái és szenvedélyei vannak. —• E szenvedélyek a haladás kerékkötői. — E szenvedélyeknek hízelgő politika az egyetlen, amely nálunk népszerű. — Tehát a népszerű politika a haladás ellensége. Ezért: — Vagy kerülni kell a szenvedélyeket felkeltő, illetve a túlzóan népszerű politikai problémákat, — vagy ezeket a józan ész szempontjainak kell alávetni. Az első változat megkerüli a népszerűség szikláját, a második nekimegy annak és szétzúzza azt. Az elsőhöz világos fej és lelkiismeret, a másodikhoz meggyőződés és lelki bátorság, a mindennel dacoló erkölcsiség kívántatik. Széchenyi a két gyakorlati elvet egyaránt alkalmazni tudta. Magyarország gazdasági fejlődését a feudális szemlélet, a bécsi udvar gazdaságpolitikája, a tőkeszegénység és a kezdeményező erő hiánya egyaránt gátolta, amelyhez az elmaradott mezőgazdaság, jelentéktelen ipar, kezdetleges közlekedés járult. Az ország síksági területének kb. egyharmadát időszakos vizek és mocsarak borították. Széchenyi volt az első, aki ezt nemcsak megállapítani tudta, hanem megadta és az ország közvéleményébe vitte a változtatás szükségességének és egyben lehetőségének a tudatát. „Tarquin előtt ki arcát megcseréli" „Sok azt hiszi, ki törvényalkotmányunkat olyannak képzeli, mint egy harisnya — melynek egész léte könnyen semmivé válhat, ha csak egy szem oldatik is fel —, hogy legkisebb javítástétellel is felfordul minden. Azt hitte hajdan az angol, a holland is: de drágán fizetné most meg, ha tették volna, úgyszólván okoskodásaik terhe által a sokaságot előítéletibül s balvélekedésibül kigázolni, s javításik által szinte a félvilág kincseit hon jókba halmozni. Semmi sem áll csendesen a világon, még a napsystémák is mozognak — tehát csak Magyarország álljon s vesztegeljen mozdulatlan?" „Hunnia minden lakosinak a nemzet sorába iktatása bizonyos életet terjesztend, kilenc milliónak ezentúl is abbóli kirekesztése ellenben elkerülhetetlen halált hozand anyaföldünkre. Ez lelkiismereti vallomásom." Széchenyi „arcát megcserélve" tett tanúságot a ma „ipari"-nak nevezett társadalom előbbvalóságáról, amelyet ő etikai érvekkel is alátámasztott. Miután a magyar földön szegénységre talált, az elnyomók és elnyomottak között egyaránt sekélyes szenvedélyekre, ennélfogva célként először a nemzeti jólét emelését kellett kijelölnie. Innen származik országos agitációja a nemesi birtokjog, ősiség, adómentesség ellen, ezért fáradozik a vízi utak kihasználásáért, a hidak építéséért, a vasúti hálózat létrehozásáért. Az anyagi jólét megteremtésétől méltán remélte az önáltatás, a közrestség, a kölcsönös gyűlölet közömbösítését vagy legalább: enyhítését. A vizek rendezése, a Duna és Tisza árvízmentesítése és hajózhatóvá tétele szintén egyik lépcsőfoka a közjólét emelésének. „Fülepet ostoroz lángajkival" „Századokon keresztül a magyar hízelkedéshez szokott, amiből honosink nagy részének önmaga túlbecsülése, gőgje s hiúsága támada; az igaz, egyenes szótól pedig elszokott, amibül megint soknak azon teljes meggyőződése vette eredetét, hogy Hunniát, mint dicsőségtül ragyogót, s lakosit, mint magas helyen állókat a világ bámulja és irigyli." „Adót kell vetni mindazon ábrándra, ámításra, elcsavart ideára, misztifikációra, szemfényvesztésre, s efféle tulajdonra, mellyel olyan nagy száma a régi álmábul felébredt magyarnak meg nem szűnőleg csalja magát és csal mást." „Honnét aztán, ha a vitézséggel kezdett, bátorsággal folytatott, lelkesedéssel tőzsérlett és pajtássági lángésszel vezérlett intézvény előbb hal meg, mint csak jóformán még születve volna is, az nem egyéb, mint ok szerinti eredmény, melyen senki sem bámulhat." „Alig van köztünk ember, ki a másik megaláztatásán ne örülne." „A magyar magát senkinek alávetni nem engedi; mindenki vezér, úr akar lenni, s ha éppen jó órában van, maga alatt felrúgja a port és azt mondja: ez a világ közepe, hol én állok." Itt folytathatnánk még az idézeteket, van még belőlük elég. Széchenyinél jobban kevesen ismerhették az egykorú magyar közéletet. Vagy a későbbi korok magyarját is? Történelmünknek, gazdaságunk mindenkori helyzetének huszadik századbeli tanulságai után vajon csoda-e hogy a közhangulatunk jelenleg az ellenkező véglet, a peszszimizmus karjai közé futott? „Ki győzni Athént csellel is szorítja" „Melyik a józanabb patrióta, az-e, ki azt mondja: Be szép azon sok mocsár, mely hazánkban van, mily jók s kellemesek az utak, mily rendesen forog minden, mily élet s elevenség van a földművelés s kereskedésben, mennyi pénzünk van, mi nagy híre van Magyarországnak stb., s így minden javítás ellen vak hévvel kel ki; — vagy az, aki azon törekedik, hogy mocsár kaszálóvá, sülyeteg sárárkolat kemény úttá, rendetlenség renddé váljon, hogy véradakozási helyett a haza szíve új erőre kapjon, s a legtávolabb erekbe új életet lövelgessen." „Ismerőseim sokat nevettek, hogy Angliában annyit törődtem mindenféle gépekkel." „Rossz néven vehető-e, ha egy ilyen hatalmas mű — a franciaországi Canal du Midi — látásánál, melyet oly nagy kitartás és erős akarat ho-