Hidrológiai Közlöny 1991 (71. évfolyam)

3. szám - Szabó István Mihály: A nagymarosi vízlépcső valószínűsített hatása a Duna mikrobiológiai–biokémiai dinamikájára és a folyami nyersvíz minőségére

138 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1Í>!)1. 71. ÉVF., 2. SZAM tani. A kotrások maguk, kémiailag és mikrobiológiailag (a toxinok és kórokozók kiáramoltatásával) rendkívüli vízszennyezések forrásai. A kikotort ipari üledék pedig veszélyes hulladék, amit tárolni kell, de e célra melyik falu, város vagy ország ajánlja majd fel határát? 2.8. Vélemények és ellenvélemények Feltételezik, hogy Lábatlan—Nagymaros között, a partiszűrésű kutakban, a duzzasztás hatására megnő a Duna-víz aránya a szennyezett háttéri talajvizekkel szemben, ami javítja majd a kutak vízminőségét. Ez alig valószínű, ha a mederből a víz nem oxidatív szűrőrétegen, hanem rothadó szennyiszapokon halad majd kifelé. Mások szerint a szennyvíztisztítást megoldva a duzzasztott víz kifogástalanná válik. Ez esetben javulás, de nem megoldás várható. Az algatermelés és ülepedés ugyanis folytatódik, és így a rothadó ipari szennyiszapot veszélyes természetes rothadó iszapok váltják majd fel. Az is nehezen elképzelhető, hogy az eliszaposodó partközei kedvez a strandolásnak és a vízisportoknak. Féltjük a Dunántúliközéphegység tiszta karsztvizeit. Márpedig Esztergomnál, ahol a főkarsztvíztároló dachsteini mészkő a Dunával közvetlen kapcsolatban van, az anaerob iszapokon átszűrődő folyami nyersvíz toxinjai a karsztvizeket is átjárhatják. A szennyezett folyóvíz lassan áthatja majd a Duna komárom—esztergomi szakaszától északra eső mezőgazdasági területek talajvizeit is és ha másodlagos szikesedést csak talán, de a kutak szennyezettségét biztosan előidézi. Az NV felvizén az üledék anaerobitásával többen is számolnak, minthogy ez az ausztriai vízlépcsők kedvezőbb feltételei között is problémákat okozott (Frischherz és Bolzer, 1984). Hock (1985) úgy gondolja, hogyha az iszapon átszűrődő víz el is veszti oxigéntartalmát, és különböző íz- és szaghatásokat adó szerves és szervetlen vegyületeket szállít, azért a kutak helyzete mégiscsak kedvezőbb lesz, mert a duzzasztás folytán több Duna-vizet kapnak, mint szennyezett háttérvizet. A VITUKI (1988) is számol azzal, hogy a levegőtlen iszapon átszivárgó víz savas kémhatásúvá válik, ami vas- és mangánvegyületek oldására és szállítására teszi képessé, ezek viszont szennyezik a kutak vizét. Feltételezve, hogy az üledékben a degradálható szerves anyag csak 2%, a víz átlagos belépősebessége a határfelületen 0,1 m/nap, és a folyó vize telítési oldott oxigénkoncentrációjú, ez esetben is teljes oxigénfogyás várható. A társuló redoxifolvamatokat kifogástalanul vázolták fel, de vízminőségi kihatásukat csupán a vas és a mangán mobilizálásával írták le. Kísérletesen igazolták, hogy a Tát—Dömös között terv szerint víz alá kerülő és szűrőmezővé váló öntéstalajok szervesanyag-készleteinek bomlása miatt is vas és mangán oldódik majd be. Benedek (1986) azt tartja, hogy a kiülepedő szennyezett lebegő anyag megmérgezi vagy átalakítja a bentosz élővilágát. Ez az iszap felkavarodhat, tovább vándorolhat és a folyó hosszán tovább "fertőzi" a bentosz tagjait. A rothadó iszapokból kiinduló, veszélyes baktórium-metabolit szivárgásokra, az ezekkel járó humán genetikai kockázatra a BNY-irodalomban alig van utalás, és a WWF-állásfoglalásban (1989) sem merült fel, jóllehet ez mindennél fontosabb alattomos ártalom. A tengeri olajömléseknél pl. döntő szempont az olaj beépülésének megakadályozása az üledékekbe, mert az anaerob fermentálok az olaj szénhidrogénjeit transzformálva olyan súlyosan toxikus anyagokat juttatnak vissza a vízbe, hogy azok kis koncentrációban is néhány évtized alatt több km

2 területen is kiírthatják a tenger élővilágának ivadékát (lásd Szabó, 1989). A rothadó szennyiszapok félelmetes hatása közismert. A mestrei ipartelepek előtt a lagúnák a mezőgazdasági szennyvizek hatására eutrofizálódtak, (lásd Orio és társai, 1986) másrészt ipari szennyvizekkel is szennyeződtek. Az eredmény: algatúlprodukció, rothadó fenéküledék, a halállomány pusztulása. Mindez a velencei ivóvizet nem érinti. Vezetéken át a szárazföldről jó minőségű vizet kapnak. Az anaerob anyagcsere termékekről, mint az NV egy legsúlyosabb kockázati tényezőjéről a figyelmet az eutrofizáció veszélyének algológiai értelmezése is elterelte. A víz növekvő szervesanyag terhelésére, a keletkező kellemetlen íz és szaganyagokra továbbá a víztisztítás emelkedő költségeire összpontosítottak. 3. A Duna vizének és fenéküledékének megváltozó íizikokémiai-biokémiai dinamikája a nagymarosi vízlépcső alvízi szakaszán 3.1. Medermélyülés Az NV üzemeltetése, mégha nem is csúcsüzem módjára, az alvízen a fenéküledék további erózióját (mely ellen védekezni igen költséges), a partbiztosítások rongálását (IC 11'F-állásfoglalás, 1989) és a biológiai oxidációs szűrő mechanikai károsítását is kiváltja. Feltételezik, hogy az NV alatt, 8—10 km-ig, fokozatos medermélyülés jelentkezik (Fáy, 1987), ami csak kevés víztermelő kutat károsíthat. Valószínűsíthető, hogy az alvízi medererózió, legalábbis a biológiai oxidációs réteget, 10 km-nél lényegesen hosszabb szakaszon destabilizálja. Emiatt szennyanyag-áteresztése fokozódhat. Következésképpen a parti szűrésű kutak vizének minősége itt is romlik. A mederfelszíni biológiai szűrők regenerálóképességéről nem sokat tudunk. Másrészt az alvíz egyes csökkentebb áramlási sebességű helyein a szenvnyezett hordalék ki is ülepedhet. 3.2. Oxigéndúsulás A nagymarosi duzzasztóműnél túlfolyó víz oldott oxigéntartalma, az oxigéntelítettségtől függően, 1—2 mg/l-el emelkedhet. Ettől a kutak vízminőségének javulását várják. 3.3. Problémák A rothadó iszapok toxikus bakteriális anyagcsere-termékei neliezen degradálhatok. A nagy-