Hidrológiai Közlöny 1991 (71. évfolyam)

3. szám - Szabó István Mihály: A nagymarosi vízlépcső valószínűsített hatása a Duna mikrobiológiai–biokémiai dinamikájára és a folyami nyersvíz minőségére

SZABÓ I. M.: A nagymarosi vízlépcső hatása 139 marosi gáton át néhány óra alatt érik el a váci és az észak-budapesti vízbázisokat. Ennyi idó' alatt a folyó öntisztulása degradálásukat még javuló oxigéntenzióknál sem valósíthatja meg. A bolygatott erodált vagy destabilizált mederfelszíni biológiai szűrőkön viszont könnyebben áthatolhatnak és szennyezik a partiszűrésű kutakat is. Az NV felett tehát toxintermelés, alatta bevétel folyna! Az NV-nek ehhez az ,,al- és felvízi toxicitási szinkronjához" még egy további, nem kevésbé veszélyes is járulhat. A felvízen szintetizálódott alacsony molekulasúlyú, vízoldékony, mobilis humuszsavak ugyancsak áthaladhatnak az alvíz parti szűrőrétegein egészen a kutakig. Ha a kutak vizét vagy a felszíni vízkivételezési műnél nyert nyersvizet klórozzák, úgy az aktív klór hatására a humuszsavakból mint prékurzor anyagokból karcinogén haloform vegyületek (így kloroform) keletkeznek (Csanády és Deák, 1978; Deák, 1979,Deák és munkatársai, 1981). Végül az NV-n át az alvízi szakaszra érkeznek a kiliti tározó elárasztott medrében eltemetett sok száz és ezer tonna rothadó farönk lignin degradációs termékei csakúgy mint a bősi felvíz aszfaltbeton burkolatának karcinogén benzpirénjei és más, több kondenzált gyűrűt tartalmazó vegyületei. 4. Mi lenne az ivóvízzel? Az NV itt előrejelzett al- és felvízi biokémiai dinamikája korántsem megnyugtató. Amellett, hogy ennek kísérletes tanulmányozását javasoljuk, néhány szempontot még hangsúlyoznánk. Először is a toxikus anyagok ún. „megengedhető koncentrációinak" fogalmát az NV esetében is megkérdőjelezhetjük. A mutagén és karcinogén vegyületek pl. az ivóvízben egyes peszticidek, a hivatalosan „megengedett" szintek alatti koncentrációkban is, különösen évtizedeken át tartó jelenlétükkel a fogyasztó humán populációt érzékenyen károsíthatják és genotoxikus hatásaik az egymást követő generációk során át tragikusan felerősödhetnek. Egyetlen molekulájuk egy célsejtben sejtburjánzáshoz vezető malignus transzformációt idézhet elő. A rákkeltő toxikus anyagok minden forrását fel kell számolni, mivel még a legköltségesebb víztisztítási technológiák sem működnek molekuláris szinten. 1989 augusztusában a ,,Bund für Umwelt und Natúrschutz Deutschland (BUND)" szakértői és von Geldern államtitkár (Szövetségi Mezőgazdasági Minisztérium) között éles vita zajlott (Anonymus, 1989). Spickschen (BUND) szerint az ivóvízben a „megengedett peszticid koncentrációs határértékek", melyek bizonyos mérvű „reális átlépését" a Szövetségi Egészségügyi Hivatal javaslatként terjesztette elő, maguk is teljesen irreálisak, hiszen egyetlen molekulájuk is fatális hatású lehet. A BUND szakértői azt az állítást, hogy az ilyen anyagok előírt határértékeit még egészségkárosodás nélkül át lehet lépni, egyszerűen hazugságnak minősítették. Sajnos a vízben csak mikrogramnyi koncentrációkban, de krónikusan ható szennyező anyagokat gyakran a legérzékenyebb biológiai vízminősítési módszerekkel sem tudjuk kimutatni. Legfeljebb ezek összhatását ellenőrizhetjük — a karcinogén és mutagén hatások közötti korrelációra alapítva — mutagenitási vizsgálatokkal, így az Amesteszttel, az ivóvízből származó daganatkeltő hatás rizikójának megítélésére. Ily módon Csatai és munkatársai (1988) csak feltételezik, hogy a budapesti ivóvízminták mérhető mutagénaktivitását policiklusos szénhidrogének okozhatják. Szerintük a nyári időszakban az ivóvízben megnő azoknak az anyagoknak a koncentrációja, melyek mutációt okoznak. Lehet, hogy ez a dunai nyersvíz nyári minőségével korrelál, amit viszont a nagyobb nyári mikrobiológiai aktivitás is terhelhet. Nem téveszthetjük szem elől a víztisztítási technológiák gazdaságosságát sem. Amennyiben az NV felvizéről érkező toxikus anyagok a biológiai szűrő megkerülésével a félig áteresztő rétegeken keresztül a csapolt szintekbe juthatnak, úgy a partiszűrésű vizet termelő kutak komoly veszélybe kerülnek. Előállhat a helyzet, amikor e kutak vizének minőségét már nem befolyásolja, hogy mennyi bennük a folyó vízkészletéből és mennyi a megújuló talajvizekből származó víz aránya, minthogy mindkettő egyaránt szennyezett lesz. Ekkor át kellene térni e kutakból kitermelt vizek rendkívül nagy beruházást igénylő, többfokozatú tisztítási technológiájának (derítés kezelőművön, szűrés, szikkasztás dúsítókutakban és talajon áti lassú szűrés után iijrakitermelés) bevezetésére, amint azt a Rajna menti kutak vizének továbbtisztításánál teszik. Alternatív megoldásként áttérhetnénk, a fogyasztás 5%-át képviselő (Fáy, 1987) ivó- és főzővíz tasakolt szállítására és terjesztésére! Mindez még inkább megkérdőjelezhetné az NV gazdaságosságát. * Amikor e sorok írója 1989. július 17-én, a magyarcsehszlovák szakértői tárgyiások hidrológiai-ökológiai munkacsoportjában, az itt ismertetett (lásd az 1. ábrát is) állásfoglalását röviden közölte, a csehszlovák szakértők (F. Barus, I. Daubner, I. Králik, 0. Misut és F. Kubicek) részéről ezt először várakozási csend követte, majd minden átmenet nélkül a biodiverzitás lehetséges csökkenéséről kezdeményeztek részletes vitát. Végül más kérdés az NV tervezésének és az építés előkészítésének műszaki megalapozottsága, mely a vízlépcső biológiai kihatásától függetlenül még a legmagasabb színvonalat képviselheti, mint ahogy azok véleményét sem utasíthatjuk mereven el, akik az NV-t a tájba beillő, aztkultúrkörnyezetté alakító létesítménynek tekintik. Nehéz lenne azonban ezt az „üzemi csatorna" felvízi szakaszáról elmondani, mely valójában a folyam teljesen új, mesterséges, a térszín és a falvak templomtornya felé magasodó kényszermedre.