Hidrológiai Közlöny 1990 (70. évfolyam)

5. szám - Vita - Zsuffa István: Kisebbségben

312 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1990. 70. ÉVF., 5. SZÁM kében sem volt módunk és nem is szándékoztunk bármit is tenni. A legelkererítőbb a glosszának e pontjában megjelenő gyűlölet, ami nem az egykézők erkölcsi elítélésével azonos, hanem magában való példaként a gondolatmenetbe kívülről importált, és nyilvánvalóan az alaptémánál is fontosabb valami, ami szünet nélkül foglalkoztatja a Szerzőt. Mi az indítóok? Miért fölösleges minden tájékozódás ós logika? Miért lehet sutba dobni a humanitás alapelvét, hogy a leírt vádat bizonyítani kellt Miért nem törődnek azzal, hogy a vádak embereket, az ország egyik testületének teljes egészét érik? Miért szórják a különböző jelzőket, miért találják ki a legkülönbözőbb párhuzamokat, hogy mindig e témára lukadjanak ki? Miért nem törődnek azzal, hogy sorozatos ellentmondásokba keverednek, nevetségessé válhatnak? Leírtak már minket, testületileg ós egyenként? Nem okoz lelkiismereti problémát, vagy logikai kételyt, hogy igazolhatatlan vádakkal dobálóznak, egy nagymarosi gát hatgyerekes demiurgosz főtervezőjét egyke-tervezőnek titulálják, vagy legalább is munkáját e népcso'nkftó tevékenységgel azonosít ják? A fölvetett kérdések egy részére a választ Esterházy Péter fogai mazza meg: ,,. . . O igen: hogy az író errefelé mit csináljon, arra a válaszok, lám, mesésnél mesésebbek, ám nem okvetlenül születtek butaságból, sokkal inkább nyomorúságból, a helyzet nyomorúságából; ettől még a válasz olyan, amilyen, csak oka van. Épp ezt hívjuk, nyomorúságnak. Az idők során a feladat lényegileg a Tisza szabályozásának s a nemzet fölvirágoztatásának szükségességében fogalmazódott meg. Már pedig rossz rég, ha a Tiszát nem a szakfórfiak rendezik, a nemzetet meg... hát... azt magának a nemzetnek kell föl-fölvirágoztntnia tisztességes ós rátermett vezetői bö-ö-ölcs irányításával. Minden más eset ennél roszszabb. S megnyugtatóbb, ha bizony az író nem népben -nemzetben gondolkodik, hanem alanyban-állítmányban. Nem mert hazátlan bitang. Hanem mert ha egv kicsit is jó, akkor úgyis nyakig az egészben, ha meg kicsit se jó, akkor hiába mondja: csak cifrázza. . . A hazaszeretet minőség kérdése." (Esterházy Péter: Bevezetés a szépirodalomba. Magvető, Budapest 1986. 402. oldal) A VIGÍLIA cikkében idézett, bizonyító erejűnek szánt példa valóban „mesósnól-mesósobb", és bizonyára ,,a helyzet nyomorúságából" születik ós „olyan, amilyen". Eljutottunk oda, hogy a Tisza helyett most a Dunát nem a „szakférfiak rendezik", mert minden „rossz rég". Mindez érthető, valószínűleg szükségszerű, de nem érthető sem a gyíílölet, sem a kizárólagosság, amelyet itt mi vízimérnökök élvezünk. Biztos, hogy egyetlen mérnök sem írt egyetlen újságcikket sem a rendszer propagandájának a szolgálatában, biztos, hogy egyetlen mérnök sem állította soha azt, hogy az ország társadalmát ós gazdasági életét központilag kell irányítani ós tervezni. És mégis, mi vagyunk a bűnbakok a múlt rendszer neveit is őrző valamennyi újság minden számában, és minden, magát még két óvvel ezelőtt is marxistának valló közgazdász vagy ezek tanítványainak a tollán. A kollektív bűntudat kivetítésének a céltáblái lettünk, amire talán azzal szolgálunk még jobban rá, hogy bennünk kollektív felelősségérzet van, és amit a kollégánk, vagy apánk éppúgy tervezett meg, mint mi terveznénk, azért mindannyian vállaljuk a felelősséget? A cikk úrója pedig talán azért vándolja, demiurgoszkodással „alkotómunkánkat", mert a legutóbbi évtizedekben nálunk semmilyen alkotásra nem volt mód. Az írónak nem volt lehetősége arra, hogy alanyban, állítmányban gondolkodjék, de talán még arra sem, hogy „nemzetben". Erről sem mi tehetünk, sőt minket is megfosztottak az értelmes alkotómunkától: a dunai vízlépcsők terveit nem is mi, hanem apáink, nagyapáink tervezték, a mai tervezők a megkezdett munka kidolgozói csak, gyűlölt „alkotómunkánk" előző nemzedékek terméke. Az értelmes alkotómunkától bennünket is megfosztott az apparatcsnyikok bürokratikus terrorja, mi sem vagyunk irigylésre méltók. 1988 Karácsonyának másik ajándéka Vargha Balázstól származik. A ,,Bagatellek" című cikkéből idézek (Élet és Irodalom, 1988. december 2.) „Visegrád Igen, Visegrád. Mert az merő eufémizmus — magyarán szószépítés —, hogy Nagymarosról nevezték el az immár világhírű vízlépcsőt. Nem szégyellőssógből oufemizáltak a tervezők, hanem taktikából. Hogy a gyanútlan magyar ne egyszerre ébredjen rá, Visegrád nevét meghallva! történelmének tekintélyes hányadát akarják belefullasztani a felduzzasztott vízbe. Az itt leírtak minden eddig megjelent ós elhangzott abszurditást fölülmúlnak. A szerző fokozza a hatást, előbb két másjellegű környezeti problémáról ír, mintegy bevezetve a főtémát, a nagymarosi vízlépcsőt. A gyerekek, gyerekeink nemzedékének lelkes nevelője szerint mi, vízimérnökök aljasul manipulálunk még azzal is, hogy a vízlépcsőt nagymarosinak nevezzük. Visegrádi az! Csak leplezzük, hogy duzzasztóinkkal a magyar történelem Visegrádhoz fűződő gyönyörű emlékeit fogjuk elárasztani. Vargha Balázs nyilván ismeri a helyszínt, ós a TV-ben bizonyította, hogy tájékozott a természettudományokban, a történelemben, földrajzban és műemlékeinket is ismeri. Lehetetlen, hogy ne tudná — hogy a nagymarosi erőmű Visegrád fölött, Dömöshöz közel épül, — hogy a magyar történelem Visegrádhoz fűződő emlékei a vízfolyás irányában lejjebb, és ott is a hegytetőn, vagy a hegy lábánál vannak, — hogy a víz nem mászik fölfelé, sem a mederben, sem föl a hegyre, ós — hogy a legrafináltabb vízmórnök sem tud olyan vízlépcsőt tervezni, amely lefelé duzzaszt. A tudatosan vállalt és átlátszó rágalom azonban nem céltalan: az „állampolgárok" között több millió lehet, aki a fölsorolt négy tézis közül legalább kettővel nincs tisztában. És ki az, aki azt akarná, hogy Mátyás palotája pusztuljon el a víz alatt

3 Éljen a közakarat, éljen a tisztességes tájékoztatás. Jóindulatú újságírók ajánlották, hogy ne vegyük magunkra a politikusok bűneit, bízzuk a dolgot a népre, a népakarat, a parlament fölment "bennünket a felelősség alól. A megfogalmazás pontos volt: ma már felelősségről és nem döntéshozatali alternatívákról van szó, ítéletről és nem lehetőségek közötti választásról. Jogállamban pedig az ítéletet nem a nép, nem a parlament, hanem a független bíróság hozza. A görög demokrácia azért nem tudott jogállammá válni, mert ítéleteit nem az igazság, hanem a szavazatok száma határozta meg (meg is itta Szókratész a levét). Még Szálasit is bíróság és nem a népharag ítélte el. . . A műnek több, mint 50%-a elkészült, az építkezések leállításával járó költségek, az eddig elvégzett munkák kifizetési költségei, a bontás, az új, abszurd helyzetből adódó, gyakorlatilag kielégítően megoldhatatlan problémák rendezési munkái, a kártérítések, kötbérek nélkül önmagukban is többe kerülnek, mint a befejezés hátralévő költségei. A leállítással járó 100 milliárdnyi kár egyértelműen adott. A bíróság föladata, hogy felelősségre vonja a tervezőket, bennünket mérnököket, akik a mű építési elvei szerint dolgozunk és tanítunk, hogy vajon olyan művet terveztek-e, amely megépülte esetén előálló károk e 100 milliárdnál nagyobbak. A bíróság előtt azonban a vádlóknak (vádaskodóknak) bizonyítaniok kell, vagy ők kerülnek rágalmazásért a vádlottak padjára, és nekik kell felelniök felelőtion, 100 milliárdnyi kárt okozó propaganda játékukért. A politikában, a magyar politikában azonban a felelősségre vonás ismeretlen, a bírósági gyakorlat a koncepciós perek gyakorlata. Most is megvan már a koncepció: a közmegegyezés szellemében a vízimérnökök fölött az ítélet kimondatott.