Hidrológiai Közlöny 1990 (70. évfolyam)

5. szám - Vita - Zsuffa István: Kisebbségben

VITA 3,313 Nekünk azonban ilyen körülmények között is vállalnunk kell a felelősséget. A népszavazásra, parlamenti vitára kialakított koncepciós „"tájékoztatás" elsősorban a mérnöki munkát vette célba. A beruházás előkészítésénél mórlegelendő szempontok az „állampolgárokat" ós képviselőiket utólag, az építkezések derekán, aligha érdekelhetik. Nem megfelelő érvek a víkendháztulajdonosok esztétikai kifogásai sem, és az ökológiai szükséghelyzet szólama is csak u sznobokat és a jogászokat érdekli. A sokszor idézett „Mari néni", vagy a szavazásra fölszólított képviselő intelligensebb annál, hogy esztétikai kérdésekben döntsön, tudja jól, hogv e kérdéssel mindenkit, minden irányban félre lehet vezetni. A fölmérhetetlen ökológiai problémákkal sem nagyon ijesztgethető, mert erre azt igényelheti, hogy előbb mórjók föl, majd mondják meg magyarul, hogy mi az az ökológiai szükséghelyzet. De ha azt mondják, hogy a duzzasztómű elönti Visegrád magyar történelmi emlékeit, azt tudja, hogy ott van Mátyás palotája. Ha a/.t mondják, hogy a duzzasztó árvízveszélyt okoz, megmérgezi a kutakat, vagy akár tűzvészt idéz elő, azt sem biztos, hogy elhiszi, de azt tudja, hogy jobb ós egyszerűbb a vízlépcső ellen szavazni, mint futni. A helyzet tragikomikumát fokozza, hogy a politikai vákuumot saját hasznára fordító kormány ós politikai túlélését sikerrel szervező vezetője visszatért az ökológiai blöffre: a nemzetközi jog itt ad külpolitikai kapaszkodót a szerződésbontáshoz, a belpolitikában pedig elég egy kis burkolt vagy nyílt szomszédgyűlöletei föléleszteni, ós az ökológiai katasztrófa szólama már is nemzeti programmá manipulálható. Es az sem akadály, hogy a csehszlovák átalakulás lekörözött bennünket: majd szépen kioktatjuk őket, hogy nem a sorsdöntő kérdésekben kell az egyetértés, hanem a vízlépcsőben. Az ellonzők, ós köztük ma már kormányunk is, csak a külpolitikában épít az ökológiai blöffre, a felelősség áthárításában továbbra is a régi vagy újabb rágalmakat hangoztatja, tudván jól, hogy ezen ürügyeknek valóság magjuk nincs, ezeket tárgyalásra vinni nem lehet, de lehet velük népet bolondítani. E cinizmus miatt nincs lehetőség, a legelemibb kérdések tisztázására sem. A „zöldekhez" csatlakozó politikusok minden tájékozódástól, a négyszemköztitől is, mereven elzárkóznak: nem akarják a tények ismeretével, logikus gondolkodással zavarni „objektív" ítéletüket, nem akarják megbolygatni lelkiismeretük nyugalmát. Mari nénit, a visszahívásokkal megfélemlített képviselőket csak a legelemibb rágalmakkal, földrengéssel, népirtással, mérgezéssel lehetett a szavazásban megnyerni, ós nem az igazság a fontos, hanem a győzelem. Vajon ki becsüli többre a laikus állampolgárt, vagy képviselőt. Az, aki vállalja bíróság előtti felelősségét, vagy az, aki abban bízik, hogy profi a propagandában ós trükkjeivel megnyeri a képviselők és a közvélemény többségét. Ez a szembeállítás még akkor is igaz, ha Vargha Balázs képtelen rágalmait nem ismételnék és valamilyen csoda miatt az „árvízokozás" irodalmi propagálása is abbamaradna. A földrengés, hárommillió ember ivóvízének a megmórgezóse, az elszikesítós ugyanoz a minőség. A kissé távolabbi múltban is találtunk helyzetünkkel foglalkozó irodalmat. Karinthy itt idézett karcolatában nemcsak a „haltenyésztők" vízgazdálkodási ágazatának idézése az aktuális. Karinthy Frigyes: Propaganda* „Vezér.. . Mi az új alkotmánytervezet pártprogramjának tengelye? Fuksz önérzetes szerénységgel. Azt hiszem elég eredeti. Követeljük a szőkehajúak teljes egyenjogúsítását. .. A motorbiciklisták és a haltenyésztők, mint a leendő világháború közvetlen előidézői ós okai minden politikai jogtól megfosztandó, és esetleg vagyonukat az állam elkobozza. Vezér bólint. Ügyes. Különösen a haltenyésztő, az jó ötlet. .. * Karinthy Frigyes: Hőköm Szinház (Szépirodalmi Kiadó, 1957. 109. o.) Butler felugrik a hordóra, vadul szónokolni kezd. íme láthatjátok barátaim, hová vitte ezt az országot a haltenyésztők gyalázatos fízelme.. . Ez a víz alatt áskáló rákfenéje egy büszke ós szabad nép minden jövőbe vetett reményének a destrukció posványába akarja fojtani a mi hatalmas mozgalmunkat. . . de mi tudjuk, hol keressük a fejet, amitől bűzlik a hal, s egy önérzetében megbántott ifjúság diadalmas felháborodásának bárdja le fog sújtani az átkozott nyakra, hogy elválassza törzsétől, mielőtt megfertőzi a világot — kiáltsátok velem, le a haltenyésztőkkel!..." Karinthy ezt a cikkét az antiszemitizmus születésekor írta. Az analógia részleteiben is pontos. Az elmúlt fél évszázad példái után a világtörténelem következő, a „népakarat" által elítélendő, törvényen kívül rekesztett testülete mi leszünk. A törvényen kívül helyezés gyakorlatilag már meg is történt: semmit nem kell megokolnia annak, aki a vízlépcsőt, vagy tervezőit bármivel, bárhol vádolja. A vízimérnököt pedig soha, sehol rneg nem hallgatják, írásait, még a numerus clausus arányában sem közlik. Sehol, semmivel nem védekezhet: ha helyreigazítást kér, azt nem közlik, ha bírósághoz fordul, a lapok már előre megírják az ítéletet, éppúgy mint a parlamenti szavazás eredményét. A kormányt még a nemzetközi szerződések sem tartották vissza attól, hogy az építkezést leállítsa, hiszen ami az építési terhekre igaz, az igaz a károkra is: az ország anyagi problémáiban az a 1Ö0 milliárd nem tótól. Egyik jó humorú újságíró kiszámította, hogy az egy főre jutó áldozat alig 5000 Ft. Rögtön föl is ajánlotta, hogy kifizeti azonnal a részét, és, egye fene, a pénzügyi kárt annyira szívón viselő Szóllősi Nagy Andrásét is. Áldozzuk föl azt az 50 milliárdot az új közmegegyezés oltárán, kenjük a felelősséget a helyéhez ragaszkodó kormánnyal egyetértésben a vízügyre, szeressük egymást, a vizeseket pedig zárjuk koncentrációs táborba. Nem kell megijedni, ennek semmi köze a fajvédelemhez, ez a magyar környezetvédelem. A hasonlat részleteiben is igaz. A döntő érv a „népakarat", amely az utcára hívta a tömegeket. A zsidőüldözést is tömegtüntetések kísérték. A törvényhozó parlament döntése a zsidótörvényeket idézi, amelyekről méltán állítják, hogy nagyobb szégyene az országnak, mint Auschvvitz. Akkor a kereszténység alapjait vetette el a „keresztény kurzus", most az Európai Kultúra másik alapjának, a logikus gondolkodásnak fordít hátat az Európai Ház felé kapaszkodó megújult demokráciánk. Nagy utat tett meg a magyar irodalom a vízimérnökök fölötti ítélkezésben a meg nem érdemelt hőskölteményektől a nemzetpusztítással ós történelmünk meggyalázásával történő vádakig. A vádakat nem értjük, de érezzük a ránk áradó gyűlötet, amelynek kell, hogy alapja legyen. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha az okot ott keressük, hogy a vízügy, minden országban és mindenkor a kormányzaton belül működött ós működik (már, ha a kormányzat hagyja). 1975-ben a neosztálinisták „megtisztították" a vízügy vezető szerveit a vízimórmórnököktől, ós így ez a paralizálódott szervezet lett a kormányzat leggyengébb pontja. Megtámadása könnyű sikerrel kecsegtetett. A vízimórnök azonban „nem értette meg" az igazi célt, magára vette azt, ami rá tartozott, emberi és szakmai becsületének a védelmét. A politikai támadás így olyan vitára vezetett, amelyben az egyik fél csak a politikai, a másik csak a műszaki oldalt látja, és nem hajlandó a másik oldalt, mint vitaterületet, tudomásul venni. Ez a helyzet csak gyűlölködésre vezethetett. A reális kiinduló helyzet a vízimórnököknek kedvezett, a mű épült, lerombolása józan ésszel nem volt követelhető. Azt hittük, hogy az eleve kudarcra: vagy a vízimórnökök teljes kudarcára, vagy az ellenzők kudarcára ítélt vitát nem a megegyezés, vagy a meggyőzés, nem az igazság, hanem a külső kényszerhelyzet dönti el. Sajnos, ennek tudatában indokolatlanul magabiztosak lettünk, igazságunk védelmét föladtuk, fölöslegesnek minősítettük, ós így magunk fokoztuk az előzőleg