Hidrológiai Közlöny 1990 (70. évfolyam)

5. szám - Vita - Zsuffa István: Kisebbségben

310 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1990. 70. ÉVF., 5. SZÁM SZABÓ PÁL Hősök a Duna gátján Ulőször járom itten Baja környékén, de inkább Mohácstól lefelé a Duna ' árvízvédelmi vonalát, és nem tehetek róla, hogy minduntalan az egymást követő, s az elődök által soha meg nem tagadott sorozatos szabadságharcok jutnak az eszembe. A nemzeti lét vagy nemlét kérdése robbantotta ki minden időben a régi szabadságharcainkat, s most is a mindennapok létezése, a holnapi és holnaputáni kenyér és családi hajlék biztosítása vagy nem biztosítása dől most itten el ezeken a gátakon jobbra vagy balra. A Duna gátjain félelmesen azonos feladat ez mostan a magyar nép aprajának és nagyjának egyaránt. Ha nincs házfedél, akkor nincsen otthon, és nincsen kenyér, és nincsen biztonságos holnap, ekkor pedig kibírhatatlan a szegénység. A régi harcokban is a férfiak ereje, java vívta soha meg nem alkuvó csatáit az elnyomó hatalmakkal szemben, és a mindenkori anyák és lányok tépést csináltak a sebekre és pogácsát sütöttek, és a lélek sírása és féltő szeretete kísérte el a férfiakat, bármerre jártak a hadak útján. Azokban a harcokban összedőlt vagy felgyújtott családi házak romjai maradtak, és ó, be keserves és kegyetlen dolog, hogy itt is ugyanaz. Itt is, amott is elhagyott családi hajlékok a gátak hosszán, s a víz a küszöböt nyaldossa vagy az ablakot mossa, és egy macska próbál továbbjutni letört faágról faágra, hallgatag csendes jércék toporognak a vízből kisilámló kis dombocska hajlatán, felszaladt a kútból a veder, de amott nini! végképpen kidőlt a kútágas. De a népes, nyár eleji virágzástól tündöklő ragyogásban mindez csak elszórt jelenség. Mert hiszen nem árvíz van itt. Hanem lormálisan, és nemcsak a tudatban, akaratban, értelemben fészkelő harc vívja itten nagy, vagy-vagyra menő ádáz csatáját a szinte lehetetlenséggel, az emberi öntudat és a lélek és a vizeknél is bővebben áradó nit az emberi, családi és nemzeti győzelemben. Katonák, civilek, karhatalmisták, fiatalok, vének, munkások, mérnökök, gátőrök, egyszóval mintha az egész magyar nép legjava embereiben képviselve volna itten. Én, ha tehetek róla, ha nem, nagyon elérzékenyedve megyek a gáton lelelé, mindig estik lefelé, és egyre határozottabban érzem, hogy az a sok nyüzsgő, mozgó, terhet cipelő, munkálkodó ember az egész magyar nép. Itt van a népnek legjava, ereje, tehetsége, hite. Aki itt harcol most evvel a vészes és fenyegető veszedelemmel, az nem magáért, hanem minden élőkért és eljövendőkért vívja most itten a harcát. Dömperek, teherautók, vontatók, lánctalpasok, zetorok, biciklik, motorbiciklik és dzsipek jönnek, mennek; tökéletesen gépesített technikájú ütközet ez itten. Percről percre, estéről reggelre, homokzsákok milliói telnek meg földdel a napfényben éppen úgy, mint az éjszakai, mint a hajnali órákon. Helikopter és búvár és ultrarövid vevő és leadó jelzi, hogy itt meg ott meg amott kibuggyan a víz a gát alján, vagy hogy átal csapott a hullám a tetején. Alján? Tetején? Az aljára azonnal lelt zsákok tízei, százai, ezrei rakódnak, s van itten olyan éjszaka, hogy több ezer köbméter lfő hull a buzgárra, s úgy betemeti rövid órák alatt, hogy többé meg sem nyikkan. Csepp, bugyborek ki nem bukkan, hiába ugrálsz a köveken vagy a zsákokon. A dicsőséges hősi tettek nemcsak itt zajlanak le a tengerré duzzadt félelmes Duna két gátján, hanem lenyúlnak egészen a kőbányákig, s a talaj hajlati törvényei szerint dömperrel, Zeiorral töltendő kisebb védgátakig. Vannak faluk, falurészek, amelyeket már körülvettek vagy hamarosan körülvesznek ezek a gátak, amelyeket lokalizációs gátaknak hívnak. Szép szó, régen hallottam, a Sebes-Körös gyermekkorombeli áradása idején röpködtek körül engem ilyenféle szavak. Pesti fiatal sofőr vezeti a dzsipet, amelyen én is ülök, a gátak tetején, vagyis a hadszíntér kellős közepén. Megyünk lefelé. Mellette ülök, s ahogy ezek a fiatalemberek itten gépkocsit vezetnek, kormányt kezelnek, közben egyik kezükben tartják percekig az ultrakagylót, mert a védelmi központ utasítja valamire, vagy valamit kérdez tőle. Járművek sokasága jön, megyén üresen, megrakodva, és három hónap óla tart már ez, és egyetlenegy komolyabb összetűzés, karambol, szerencsétlenség még nem történt. Igen, ilyen itt a pesti fiatal sofőr! Meg olyan, hogy széliére köszön karlendítéssel itt is, amott is, mindenhol, mert nincsen olyan csapat vagy védelmi szakasz, ahol ne ismerne baráti és bajtársi alapon valakit. De ismeri a buzgárokat és vészes helyeket, mint a tenyerét, és amit itten elvégez, az nemcsak egyszerű dzsipek vagy másmilyen kocsik vezetése, hanem szerves és elválaszthatatlan része annak a szmte emberfeletti küzdelemnek, amit ezek a különböző csapatok, diákok, munkások, parasztok, katonák, karhatalmisták vívnak. S mintha csak a diadalmas élet ragyogna felettük, nem a nap. Na de a sofőr. A pesti solőr! De nemcsak a sofőrökkel nem történt még itten komolyabb szerencsétlenség, hanem senkivel se. Hiszen iit Mohácsnál az egész árvédelmi harcnak nincsen egyetlenegy halálos elesettje! Holott ezrekés tízezrek néznek a minden pillanatban leszakadható tragédiával szembe. A vészes áradás az Alpok olvadásaiból zúdult rá a mi hazánkra. S magával hozta mindazt a vészt, amit az elemek elvadult harca jelenthet ember és földrész számára. Se írott, se szóbeli emlékezés nem tud még ilyen nagy áradásról. S mégis győzünk. Még akkor is, ha nem tudnánk ily iszonyú terhes hónapok múltán tartani a gátakat. De tudjuk tartani. És mégis... következne a kérdés: miért tudjuk? Milyen jó lenne ezt röviden kifejezni, de bajos dolog ez nagyon. Azért próbáljuk meg. Mindegy, hogy kicsoda, paraszt, katona, öreg gátőr, mérnök, őrnagy vagy karhatalmista, egyformán dobban a közös, nagy ügyért hősi szíve. Miért? Talán két nagyon mély érzelmi indulat miatt. Egyik: csak ismételve mondhatom, hogy közös nagy ügyünk az évi termés, és falu és házak és városok; a másik: a jó közéleti és politikai élet termi most itten igen szép gyümölcsét. Bent, a Vízügyi Főigazgatóság székházában minden este nyolc órakor kezdődik a vezetőség megbeszélése a holnapi tennivalókról, és kint, a déli védelmi szakaszon, ami ez idő szerint legvészesebb szakasza a védekezésnek, felgyúlnak a százas villanyégők húsz kilométeres hosszan. Egészen le a jugoszláv határig. És az emberek váltják egymást a kavargó áradásban a százas égők alatt. Csattog a dömper, ömlik a föld, huppan a zsák vagy koppan a kő. A páros járőrök mennek, mennek, az egyik lent a gáton, a másik lent a zsákokon *.'tgv a zsákok alatt. Lassan mennek, zajtalanul, mint a járőrök az ütközetek előtt, után vagy alatt, és fülük a vizek zsongó kavargásába hallgatózik, talpuk a gát Kivét matatja, szemükben megcsillan egy új kis szivárgás, és halló és halló! — és bent a védőövezetben válaszolnak rá, és az éjszakában dzsipek dübörögnek megint, katonák alarmíroznak, és kezdődik az ütközet újra. Bajban látszik meg, hogy ki az igazi jó barát: a magyar—jugoszláv védekezés embereinek testvéri megértése, összedolgozása megható. Szívnek és léleknek mindenütt így kellene találkoznia a Duna völgyében, Európában, az egész világon. Sok mindenre gondolok én itten ezen a gáton, ebben a harcban, és alig bírom magamat megtartani, hogy hangos szóval ne sírjak, ne zokogjak. Hiszen íme, milyen szép az ember 1 És milyen nagyon jó és erős az ember! De nem lehetett itten nekem sírni. A sírás nem illik ebben a nagyon kemény, nagyon öntudatos és elszánt harcban, ide erő kell. Különben is a sírás a vénülő író magánügye ilyen nagy és szép munka közepette. Hanem ami még írásba kívánkozik, nagyon is túlnő az én egyéni érzelmeimen. Ez pedig a következő: A diadalmas harc hőskölteményt vár, hogy ne csak múlón, de mindörökre rakódjon le ez a tett és erő és bátorság a magyar nép szívében. Rakódjon le legalább úgy és annyira, mini annak idején a pesti árvíz hősi legendája, ódája, költeménye; írók, ez a kötelesség titeket vár! S végül: gyere csak te is ki ide a gátra, közeli és távoli Európa! Lásd meg és tanuld meg, hogyan kell hinni, lenni, birokra kelni, és győzni az elemek legveszélyesebbjével! Hogyan kell harcolni mint fegyverrel az anyaggal, kővel, földdel, és hogyan kell tisztább, egyre tisztább l«lkű embernek lenni nagy veszedelmekben. Egy-egy ilyen abszurd érv kitalálása, majd később átvétele, ismételt többszöri, kölcsönös „tudományos" idézése nagyon egyszerű. A cáfolat is egyszerű, de esetleg hosszadalmas, amire aztán azonnal ráfogják, hogy mellébeszélés! Engedje meg az olvasó, hogy példaként itt bemutassam ennek a Verne-i képnek a cáfolatát. Mérnök nyilván nehézség nélkül követi, a nem mérnök olvasat pedig alázattal kérem, hogy ha a lolrtakat nem érti, azt ellenőriztesse matematika, fizika tanárral, bármilyen ágazatban dolgozó mérnökkel, fizikussal. A mellékelt ábrán fölvázoltam a Nílus sematikus hossz-metszetét: Az adatokat mindenütt úgy kerekítettem, hogy a szivárgási veszély szempontjából az eredmények túlzottak legyenek. Ezek szerint az Asszuáni gát a vizet 200 m tengerszint fölötti magasságra duzzasztja. (A duzzasztás ennél alacsonyabb, 160 m körüli.) Asszuán ós Kairó között a távolság 750 km.