Hidrológiai Közlöny 1990 (70. évfolyam)

4. szám - Refuznyiki - Ismétlődik a történelem? - Nemere Péter és Lorberer Árpád vitája - Gátak az algáknak? - Tudományos IPI-APACS

248 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1990. 70. EVF., 5. SZAM VÍZLÉPCSŐK ÉS AZ ALGÁK Felsorolni is nehéz, mi mindenért állt már a közvélemény ítélőszéke előtt a bős—nagymarosi vízlépcsőrendszer. Nevezték sztálinistának, megalomániásnak, vádolták az ország gazdasági tönkretételével, ivóvízkészleteink megfertőzésével, árvízkatasztrófák, földrengések előidézésével és még sok minden mással, attól függően, hogy a közvéleményt éppen az ország fizetőképessége, a monori kutak fertőzöttsége, a Körösök árvize, az örményországi, San Franciscó-i földrengés vagy valami más tartotta izgalomban. Az 1989-es nyár szomorú szenzációja — az adriai algainvázió — után a bős—nagymarosi rémképek között is megjelentek az algák. Az Élet és Tudomány 1989. évi 34. számában dr. Herodek Sándor, az MTA Limnológiai Intézetének tudományos főmunkatársa, a feltételes mondatok sorozatával igyekszik érzékeltetni az algákkal foglalkozó tudomány következtetéseinek bizonytalanságát, néhány állításával mégis egyértelmű állásfoglalásra készteti a vízlépcsővitában netán még mindig bizonytalankodó olvasókat. íme, az állítások: 1. A Duna jelenleg is rohamosan algásodilt. 2. Az algák szaporodását jórészt a meglevő tározók okozzák. 3. Újabb tározók építése esetén az algásodás megfékezése elvileg is lehetetlen. A feltételezésekkel nincs sok értelme vitatkozni, hiszen önmagukban is jól jelzik egy fiatal tudomány minden bizonytalanságát, ami viszont az állításokat illeti, ezek mellett már nem mehetünk el a tények ismertetése nélkül. A tények pedig a következők: ad. 1. A Dunán hozzánk érkező algatömeg alakulásáról csak 1976—80 között, majd 1983 óta vannak folyamatos méréseink. Ezekből rohamos növekedésre következtetni erős túlzás, hiszen az algaszám vegetációs időszakban mért adataiból a két mérési időszakra számolt átlagértékek között 23%-os csökkenés mutatkozik. Valamivel hosszabb — 14 éves — folyamatos adatsorral rendelkezünk egy, az algákkal szoros kapcsolatban levő mérőszámról, az ún. klorofill—a koncentrációról. Ennek eddigi maximumát Rajkán is és Dunaalmásnál is 1976-ban észlelték. A hetenként mért rajkai értékeknek az első és utolsó 5 évre vonatkozó átlagainál 16%-os, vegetációs időszaki átlagainál 20%os csökkenés tapasztalható. Még hosszabbak a folyó vizének oxigéntelítettségére vonatkozó adatsorok, melyeknek alakulása az algatömegen kívül ugyan sok minden mástól is függ, de a 100%-ot meghaladó telítettségek egyértelműen fokozott biológiai tevékenységre vezethetők vissza. Márpedig 100%-nál nagyobb értékek a mérések kezdete óta rendszeresen elfordultak, legtöbbször 1959ben, mikor a Budapest felett mért adatok 40%-a volt e kritikus értéknél magasabb. Az utóbbi 5 évben mért adatoknak kb. 25%-a haladja meg a 100%-os telítettséget. ad. 2. A duzzasztás és az algaszaporulat közötti összefüggés elvileg is és a gyakorlati mérések alapján is kétségtelenül bizonyított. Azt azonban sem a Dunán, sem a Tiszán nem sikerült igazolni, hogy a tározókban évről évre növekedne az algák mennyisége, a tározók alatti szakaszokon pedig a korábbinál nagyobb algaszám, klorofill—a vagy oxigéntelítettségi értékek lennének. Az osztrák Duna-szakaszt régóta vizsgálják a limnológusok, 1984-ben pedig az UNESCO „Ember és bioszféra" programja keretében részletes kutatások kezdődtek az 1976 óta üzemelő altenwörthi tározó ökoszisztémájának tanulmányozására. Az A. Herzig által vezetett, 32 fős limnológiai kutatócsoport megállapította, hogy a duzzasztásnak alig van észrevehető hatása a plankton mennyiségi növekedésére, és bár az algaképződéshez mindenkor elegendő tápanyag áll rendelkezésre, a rövid tartózkodási idő, s a turbulens áramlási jelenségek a felszaporodást nem teszik lehetővé. A Tiszán 1973 óta folyik részletes algológiai kutatás, különös tekintettel a kiskörei vízlépcső hatására. Bár abszolút értékben a tiszai algaszámok kisebbek a dunaiaknál, a tapasztalatok hasonlóak azokhoz, és jelentősen eltérnek az állóvizeknél megfigyeltektől. A rendszeres áradások és a vízlépcső üzemrendje miatt, a tároló algológiai helyzete évente megújul — ezt nevezték el a tiszai kutatók főnix-jelenségnek — és így az algaállomány sem feldúsulni, sem megöregedni nem tud. Méréseik másik fontos tapasztalata, hogy a vízlépcsőn keresztül elfolyó víz algatömege 20—50%-kal csökken, így a tározóba érkező és onnan távozó víz klorofill—a koncentrációjában általában alig van változás, sőt időnként 20—30%-os csökkenést is mértek. Az előbbiek igazának fontos gyakorlati bizonyítéka, hogy — a Dunán 1959—85. között üzembe helyett 8 osztrák vízlépcsőnek a magyar Duna-szakasz algásodása szempontjából semmiféle káros hatása nem volt; — a Tiszán 1958-tól Tiszalöknél és 1973-tól Kiskörén üzemelő vízlépcsők nem változtatták meg az alvízi szakaszok algaviszonyait, és a szolnoki felszíni vízműnél az említett tározók üzemeléséből adódó probléma még nem fordult elő. ad. 3. Az algásodás megfékezhetetlensége, az eutrofizációval folytatott reménytelen küzdelem az állóvízi limnológia szomorú tapasztalata. Kétségtelen, hogy folyóvizekre telepített tározóknál is előfordult már nem várt és nem kívánt algaszaporulat, ezeket a tározókat azonban a tápláló vízhozamhoz képest rendkívül nagy térfogat, vagyis hosszú (több hónapos, sőt éves) tartózkodási idő és igen lassú vízsebesség (<0,01 m/s) jellemzi. Ilyen feltételek mellett a folyami tározók is az állóvizek hidrobiológiái jelenségeit mutatják. Más a helyzet a meglevő és tervezett dunai vízlépcsőknél, ahol a tartózkodási idő rövid (néhány óra vagy nap), a vízsebességek minimuma pedig a fenti kritikus érték 10—20-szorosa. Ebből a szempontból is érdekesek a kiskörei tapasztalatok. A tározás első éveiben a főágtól elkülönült öblözeteket az önálló, tavi jellegű biológiai fejlődés és a gyors ütemű eutrofizálódás jellemezte. Később, a duzzasztási szint emelésével és öblítőcsatornák kiépítésével a kedvezőtlen folyamatokat sikerült megfordítani. Az ez év nyarán végzett csúcsüzemi vizsgálatok azt is igazolták, hogy a vízlépcső megfelelő üzemeltetésével a tározó öblözeteiben kialakult algatömeg jelentősen csökkenthető. Végül nem szabad lemondanunk annak lehetőségéről sem, hogy az algák életfeltételeit a tápanyagok elvonásával korlátozzuk. Ha például a folyókba jutó szennyvizek foszforkoncentrációját a mainak tizedére tudjuk csökkenteni — márpedig ennek technológiája a gyakorlatban már jól vizsgázott —, akkor bizonyos, hogy a folyó algásodását is sikerül megfékezni. Mindezek alapján meggyőződéssel állíthatjuk, hogy a nagymarosi vízlépcső építésének leállítását indokolatlan volt szegény algákra és az általunk előidézhető „szükséghelyzetére fogni. Dr. Bancsi István, Császár József és Tevanné Bartalis Éva adatai alapján összeállította: Papp Ferenc