Hidrológiai Közlöny 1990 (70. évfolyam)

4. szám - Karászi Kálmán: Gondolatok a vízügyi ágazati politikáról, az ágazati szemléletről

200 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1990 . 70. ÉVF. 3. SZÁM megbomlik és súlyos konfliktusok forrásává válik. — A felszíni vizek mellett dominálóvá váltak a felszín alatti vizeket érintő behatások, sőt a csapadék minőségének megváltozása is. — A vízkészletek fokozódó igénybevétele, de egyben minőségi romlása az extenzív beavatkozások mellett az intenzifikálást, ezzel együtt a víztakarékossági intézkedéseket helyezte előtérbe. — A gazdaságirányítás, a gazdaság szerkezetének és működésének változásai jelentősen visszahatnak a vízgazdálkodásra is. Mindezeket és még több más körülményt is figyelembe véve, az ágazati politika (vízgazdálkodási politika) fejlesztési céljainak fő irányait a következőkben lehet összefoglalni: 1. A vízkészletek és vízellátó létesítmények tegyék lehetővé a lakosság, az ipar, a közületek reális vízszükségletének kielégítését. 2. A szennyvíztisztítás és -elvezetés rangsorolt fejlesztésével javuljon a vízkészletek minősége, a a vízellátás és csatornázás összhangja, növekedjék a tisztított szennyvizek aránya. 3. A vízkárok megelőzése, elhárítása tegye lehetővé a fokozottabb élet- és vagyonbiztonságot, a termelési folyamatok zavartalanságát, a termőföld védelmét. E három főirány nem jelentette és nem jelenti a vízgazdálkodás más feladatainak háttérbe szorulását, hanem azt, hogy azok végzése mellett, a felsoroltak prioritást élveznek. Summásan megállapíthatjuk, hogy ezek az alapcélok összhangban vannak — a társadalmi, gazdasági elvárásokkal, — más ágazatok elvárásaival, azaz — az aktuális igényekkel. Amennyiben ez igaz, akkor egyik fő kérdés az, hogy a jól megfogalmazott vízgazdálkodási célok teljesítésére milyen eszköz- és kapcsolatrendszert formált Iki az ágazati politika. E kérdéskörön belül a szervezettel, az ahhoz kapcsolódó feladatmegosztással összefüggésben kell néhány megjegyzést tenni: A szervezeti felépítés stabilitása, annak kedvező hazai és külföldi megítélése azt inspirálja, hogy nagyobb mértékű változtatás a struktúra lényeges elemeit illetően, a belátható jövőben nem szükséges. Ezt az — úgy tűnik — erősen vitatható megállapítást egy 1985-ben írt tanulmányunkból vettük. Akkor még nem egyesült az OVH és az OKTH, azaz nem volt KVM. Az egyesítés a mondottakra jól rácáfolt. Ennek ellenére — fenntartva a tévedés jogát — hadd idézhessünk a tanulmányból néhány gondolatot. íme: — „Számos esetben a vízminőséget védelmező vízügyi szervezet egy-egy vízminőség-védelmi célú beavatkozása (pl. mederkotrás) révén konfliktusba keveredik a beavatkozással érintett élővilágot óvni szándékozó környezetvédő szervezettel (Balaton, Velencei-tó)." — „Kérdés: lehetséges-e, célszerű-e ennek a kettősségnek, illetve konfrontálódásnak feloldása?" — ,,A lehetségesre adott válasz annak kimondásával lehet igenlő, hogy a két rokonfeladat (vízminőség- és környezetvédelem) ellátása közös államigazgatási szervezet keretei között, belső koordináció alapján történjék. Más kérdés, hogy maga az ügy, a természet- és vízvédelem nyerne-e ezzel a feloldással." — „Véleményem szerint inkább nem. Az egészséges konfrontáció ugyanis látókörbővítésre, a dolgok többoldalú szemléletére késztet, oldja a szakmai elfogultságot és befelé fordulást, tehát mindenképpen pozitív hatást vált ki." Nehéz megítélni, mennyi volt ebben akkor az igazság. Az azonban kétségtelen, hogy a sok hangos gyanúsítás, „a vizesek lenyelik, bekebelezik a környezetvédőket", a szervezeti változtatást használja legfőbb érvnek. A szervezet működésének néhány kérdőjeléről anélkül teszünk említést, hogy megválaszolásuikra vállalkoznánk: — Meddig terjedjen és milyen legyen a tartalma az ágazati főhatósági irányításnak? Az új típusú irányítás és a decentralizálás programjában meddig terjed a beleszólási jog? — Meg kell-e békélni azzal a helyzettel, hogy a területi vízügyi és most már környezetvédelmi államigazgatási szerv egyidejűleg gazdálkodó (vállalkozói) feladatokat is ellát, s így esetenként függőségi viszonyba kerül azokkal a megrendelőkkel, kikkel kapcsolatban ő gyakorolja az első fokú hatósági jogkört? — A vízkárelhárítás hazai jelentőségére tekintettel, a jövőben is tartani kell-e magunkat ahhoz az elvhez, hogy az erős, ütőképes védekezési szervezet (apparátus) biztosítása megköveteli az „egy kéz"-politika fenntartását, más szóval azt, hogy a területi vízügyi szerv, felkészültségénél, kapacitásánál fogva, jelentős saját erőt tudjon a védekezéshez felvonultatni, sőt képes legyen katasztrófahelyzetekben tömegesen alkalmazott, külső erőket is irányítani? — Igaz-e tehát az, hogy az államigazgatási és a termelési-üzemelési feladatok szervezetszerű szétválasztása elvileg kívánatos lenne ugyan, de az együtt-tartáshoz fontosabb érdek fűződik — éspedig elsősorban vízkárelhárítási érdek, beleértve ebbe a sajnos egyre gyakrabban megjelenő vízminőségi haváriák elhárítását is? 3.2 Az ágazatpolitikai célok megvalósítása Az előzőekben már szóltunk az ágazati politika által megjelölt fő célokról, a három fő irányról. Most nagy vonalakban vizsgáljuk meg, hogyan érvényesültek ezek, azaz miképpen valósultak meg az ágazatpolitikai célkitűzések. 3.2.1. Vízellátás Az első helyre sorolt vízellátási célok megvalósítását illetően megállapítható, hogy az ágazat a rendelkezésre álló erőforrások túlnyomó részét vízellátási létesítmények megvalósítására fordította. Azt is ellehet mondani, hogy az urbanizálódás világszerte — és nálunk is — megjelenő, sokszor túlhajtott folyamatában sem tévesztette szem elől a falusi vezetékes ivóvízellátás fontosságát. A túlértékelés látszata nél-