Hidrológiai Közlöny 1990 (70. évfolyam)

4. szám - Karászi Kálmán: Gondolatok a vízügyi ágazati politikáról, az ágazati szemléletről

200 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1990 . 70. ÉVF. 3. SZÁM megbomlik és súlyos konfliktusok forrásává vá­lik. — A felszíni vizek mellett dominálóvá váltak a felszín alatti vizeket érintő behatások, sőt a csa­padék minőségének megváltozása is. — A vízkészletek fokozódó igénybevétele, de egyben minőségi romlása az extenzív beavatkozá­sok mellett az intenzifikálást, ezzel együtt a víz­takarékossági intézkedéseket helyezte előtérbe. — A gazdaságirányítás, a gazdaság szerkezeté­nek és működésének változásai jelentősen vissza­hatnak a vízgazdálkodásra is. Mindezeket és még több más körülményt is fi­gyelembe véve, az ágazati politika (vízgazdálkodá­si politika) fejlesztési céljainak fő irányait a kö­vetkezőkben lehet összefoglalni: 1. A vízkészletek és vízellátó létesítmények te­gyék lehetővé a lakosság, az ipar, a közületek reá­lis vízszükségletének kielégítését. 2. A szennyvíztisztítás és -elvezetés rangsorolt fejlesztésével javuljon a vízkészletek minősége, a a vízellátás és csatornázás összhangja, növekedjék a tisztított szennyvizek aránya. 3. A vízkárok megelőzése, elhárítása tegye lehe­tővé a fokozottabb élet- és vagyonbiztonságot, a termelési folyamatok zavartalanságát, a termőföld védelmét. E három főirány nem jelentette és nem jelenti a vízgazdálkodás más feladatainak háttérbe szo­rulását, hanem azt, hogy azok végzése mellett, a felsoroltak prioritást élveznek. Summásan megállapíthatjuk, hogy ezek az alap­célok összhangban vannak — a társadalmi, gazdasági elvárásokkal, — más ágazatok elvárásaival, azaz — az aktuális igényekkel. Amennyiben ez igaz, akkor egyik fő kérdés az, hogy a jól megfogalmazott vízgazdálkodási célok teljesítésére milyen eszköz- és kapcsolatrendszert formált Iki az ágazati politika. E kérdéskörön be­lül a szervezettel, az ahhoz kapcsolódó feladatmeg­osztással összefüggésben kell néhány megjegyzést tenni: A szervezeti felépítés stabilitása, annak kedvező hazai és külföldi megítélése azt inspirálja, hogy nagyobb mértékű változtatás a struktúra lényeges elemeit illetően, a belátható jövőben nem szük­séges. Ezt az — úgy tűnik — erősen vitatható meg­állapítást egy 1985-ben írt tanulmányunkból vet­tük. Akkor még nem egyesült az OVH és az OKTH, azaz nem volt KVM. Az egyesítés a mon­dottakra jól rácáfolt. Ennek ellenére — fenntartva a tévedés jogát — hadd idézhessünk a tanulmány­ból néhány gondolatot. íme: — „Számos esetben a vízminőséget védelmező vízügyi szervezet egy-egy vízminőség-védelmi célú beavatkozása (pl. mederkotrás) révén konfliktus­ba keveredik a beavatkozással érintett élővilágot óvni szándékozó környezetvédő szervezettel (Bala­ton, Velencei-tó)." — „Kérdés: lehetséges-e, célszerű-e ennek a ket­tősségnek, illetve konfrontálódásnak feloldása?" — ,,A lehetségesre adott válasz annak kimondá­sával lehet igenlő, hogy a két rokonfeladat (víz­minőség- és környezetvédelem) ellátása közös ál­lamigazgatási szervezet keretei között, belső koor­dináció alapján történjék. Más kérdés, hogy ma­ga az ügy, a természet- és vízvédelem nyerne-e ezzel a feloldással." — „Véleményem szerint inkább nem. Az egész­séges konfrontáció ugyanis látókörbővítésre, a dol­gok többoldalú szemléletére késztet, oldja a szak­mai elfogultságot és befelé fordulást, tehát min­denképpen pozitív hatást vált ki." Nehéz megítélni, mennyi volt ebben akkor az igazság. Az azonban kétségtelen, hogy a sok han­gos gyanúsítás, „a vizesek lenyelik, bekebelezik a környezetvédőket", a szervezeti változtatást hasz­nálja legfőbb érvnek. A szervezet működésének néhány kérdőjeléről anélkül teszünk említést, hogy megválaszolásuikra vállalkoznánk: — Meddig terjedjen és milyen legyen a tartal­ma az ágazati főhatósági irányításnak? Az új tí­pusú irányítás és a decentralizálás programjában meddig terjed a beleszólási jog? — Meg kell-e békélni azzal a helyzettel, hogy a területi vízügyi és most már környezetvédelmi államigazgatási szerv egyidejűleg gazdálkodó (vállal­kozói) feladatokat is ellát, s így esetenként függő­ségi viszonyba kerül azokkal a megrendelőkkel, kikkel kapcsolatban ő gyakorolja az első fokú ha­tósági jogkört? — A vízkárelhárítás hazai jelentőségére tekin­tettel, a jövőben is tartani kell-e magunkat ahhoz az elvhez, hogy az erős, ütőképes védekezési szer­vezet (apparátus) biztosítása megköveteli az „egy kéz"-politika fenntartását, más szóval azt, hogy a területi vízügyi szerv, felkészültségénél, kapacitá­sánál fogva, jelentős saját erőt tudjon a védeke­zéshez felvonultatni, sőt képes legyen katasztrófa­helyzetekben tömegesen alkalmazott, külső erőket is irányítani? — Igaz-e tehát az, hogy az államigazgatási és a termelési-üzemelési feladatok szervezetszerű szétválasztása elvileg kívánatos lenne ugyan, de az együtt-tartáshoz fontosabb érdek fűződik — és­pedig elsősorban vízkárelhárítási érdek, beleértve ebbe a sajnos egyre gyakrabban megjelenő vízmi­nőségi haváriák elhárítását is? 3.2 Az ágazatpolitikai célok megvalósítása Az előzőekben már szóltunk az ágazati politika ál­tal megjelölt fő célokról, a három fő irányról. Most nagy vonalakban vizsgáljuk meg, hogyan érvényesül­tek ezek, azaz miképpen valósultak meg az ágazat­politikai célkitűzések. 3.2.1. Vízellátás Az első helyre sorolt vízellátási célok megvalósí­tását illetően megállapítható, hogy az ágazat a ren­delkezésre álló erőforrások túlnyomó részét vízellátá­si létesítmények megvalósítására fordította. Azt is el­lehet mondani, hogy az urbanizálódás világszerte — és nálunk is — megjelenő, sokszor túlhajtott folya­matában sem tévesztette szem elől a falusi vezetékes ivóvízellátás fontosságát. A túlértékelés látszata nél-

Next

/
Thumbnails
Contents