Hidrológiai Közlöny 1990 (70. évfolyam)
4. szám - Karászi Kálmán: Gondolatok a vízügyi ágazati politikáról, az ágazati szemléletről
198 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1990 . 70. ÉVF. 3. SZÁM Gondolatok a vízügyi ágazati politikáról, az ágazati szemléletről Karászi Kálmán Székesfehérvár, Jókai u. 16., 8000 Kivonat: Az országos politikán belül az egyes részterületek is sajátos szakmai politikát alakíthatnak ki. A vízgazdálkodási politika fontos alakítója az itt dolgozók szemlélete, felfogása és más részterületekkel kialakított kapcsolatrendszere. A tanulmány a vízgazdálkodási ágazati politika néhány fontosabb elemének, céljainak formálódását, konfliktusait, a vízügy szervezetekben működő apparátus szemléletének jellegzetes sajátosságait igyekszik szemelvényszerűen bemutatni, a múltbeli (1945—1975) és a közelmúltbeli (1976—1989) időszak tanulmányozásával. Az idők tanújának fontos kritikai értékelése ez a cikk, amely minden olyan vízügyi, vagy a vízügyekkel érintkező műszaki szakember figyelmére számot tarthat, aki szívén viseli a gazdasági és társadalmi haladásunk sorsát. Kulcsszavak: vízügyi ágazati politika, vízgazdálkodás, társadalmi kapcsolatok. 1. Bevezető Mint az köztudott, a vízgazdálkodási tevékenység végzése során a társadalomban dinamikusan változó feladatmegosztás alakult ki. A tevékenység meghatározó részét — azok jellege és nagysága következtében — a vízgazdálkodással fő tevékenységként foglalkozó szakmai szervezetek, a vízügyi szervek végzik. Ebből származóan a vízgazdálkodási politika egészére — mely mindenekelőtt a tevékenységek fő irányait, egymás közötti arányait, a végzéshez szükséges eszközrendszer (szervezet, apparátus, gazdálkodás, kapcsolatrendszer) legfontosabb feltételeit határozza meg — a vízügyi szervezetek által kialakított és alkalmazott politika nagy befolyást gyakorol. Ez utóbbit — mely része az egésznek — nevezhetjük (minden bizonnyal nem egészen pontos definícióval) vízügyi ágazati politikának. Ennek a széles spektrumú ágazati politikának néhány, figyelemre méltónak vélt gyakorlati eleméről lesz szó a következőkben. 2. A múlt Beszéljünk először a múltról, ezen belül az 1945 —75. közötti időszakról. Az ország társadalmi rendjének 1945-ben bekövetkezett radikális megváltozása a vízügyi ágazati politika alakulására is meghatározó befolyást gyakorolt. Legdöntőbbnek talán az tekinthető, hogy teljesen átformálódott a „színtér", a közeg, melyben a vízgazdálkodási feladatoknak meg kellett valósulniuk. A mezőgazdaságban a korábbi, zömében kisparcellás gazdálkodást felváltó nagytáblás gazdálkodásnak mindinkább a vízháztartás szabályozása vált központi igényévé, amit a fejlődő településhálózat, az ipar és a többi ágazatok igényeinek, biztonságának figyelembevételével kellett megoldani. A népgazdaság egészében az újjáépítést az első ötéves terv túlméretezett, nagy létesítményekre irányuló beruházáspolitikája követte, összhangban az akkoriban divatos, úgymond „természetátalakítás" szándékú elképzelésekkel. Ennek jegyében került — a háborús károk jó részének helyreállítása után — a fejlesztés középpontjába az öntözés első nagy létesítménye, a tiszalöki vízlépcső. A lakosság életvitelét közvetlenül érintő vízellátás csak a kiemelt területen fejlődött. Az ellátottságra a közkifolyós vízellátással ellátott lakosság nagymértékű növekedése volt a jellemző. Az ipari vízellátás igénykielégítés szemléletű volt, ami azt jelentette, hogy az ipar által megjelölt vízszükséglet biztosítására törekedett. Az időszak első részében a szabad vízkészletek még lehetővé tették azok korlátozás nélküli igénybevételét. Csak a 70-es évek elején fogalmazódott meg, hogy termelési célra csupán annyi és olyan minőségű vizet vegyenek igénybe, ami elengedhetetlenül szükséges. Ettől az időtől kezdve érvényesül a vízhasználatokban a takarékosság elve. Legellentmondásosabb volt az öntözés vízellátásának fejlődése. Az 50-es évek öntözésfejlesztésének irányát az akkori gazdaságpolitika általános elveinek megfelelő, a realitásokat nem megfelelően figyelembe vevő — a mennyiségi mutatókat hajszoló — célok kitűzése jellemezte. A hatvanas évek elejétől ez a fejlesztési politika megváltozott, lényegesen lehiggadt, reálisabbá vált, de a termelés tényleges igényei és a vízgazdálkodás megindult fejlődése között hiányzott az összhang. A vízrendezés, az árvíz- és belvízmentesítés túlnyomó része 1949-ig az érdekeltek feladata volt. A vízi társulatok államosításával ezek a feladatok állami teherré váltak, ugyanakkor fejlesztésükre elegendő eszköz nem állt rendelkezésre. Ez később a társulatok újjászervezésének szükségességét eredményezte.
