Hidrológiai Közlöny 1990 (70. évfolyam)

4. szám - Vágás István: Dégen Imre (1910–1977), vízügyeink vezető mérnök

VÁGÁS I.: Dégen Imre 195 ilyen érzelemmegnyilvánulásait senki sem rendelhette meg! Dégen Imre tekintélyét a vízügyi szolgálaton belül nemcsak céltudatossága és határozottsága alapozta meg, hanem inkább a folytonos önképzéssel fejlesztett szakismerete és áttekintőképessége. A szolgálatnak elsődleges szakmai gerjesztője volt, aki tisztelte a tudást, megkövetelte az ismeretszerzést, elvárta az új gondolatokat, az újra törekvést. A Magyar Hidrológiai Társaság tudományos ülései előadóinak, hozzászólóinak gyakran volt személyes élménye, hogy az előadás másnapján Dégen Imre titkársága közvetítette számukra az elnök kérését előadásuk szövegének vagy kivonatának elküldésére. Egyes társasági üléseken Dégen Imre is, talán váratlanul, megjelent és hallgatóként hozzászólt a tárgyalt kérdéshez. 1972-ben politikai és gazdasági visszarendeződés kezdődött. Előbb a Dégen Imrét támogató „felső" kapcsolatok egyes befolyásos személyei veszítették el hatalmi súlyukat, s ebben a folyamatban később őrá is sor került. Alighanem nehéz volt megbocsátani népszerűségét és ügyszeretetét, valamint azt a tulajdonságát, hogy — sok tárgyalópartnerével ellentétben — mindig sokoldalúan felkészülve ment el a döntéshozó testületekbe, s ezt munkatársaitól is megkövetelte. Ha már minden áron meg akartak szabadulni szolgálataitól, tisztességes formában is nyugdíjazhatták volna. Ehelyett megvádolták különböző, hivatalon belüli pénzügyi szabálytalanságokkal, az akkor már csaknem két évtizeddel azelőtti, állítólagos „ellenforradalmi" magatartással, sőt a régi ideológiák és a régi világ képviselőinek védelmével, és kicsinyes vizsgálatokkal zaklatták, nemcsak őt személyében, hanem a vele rokonszenvezőnek kikiáltott szakembereket is. A vízügyi szolgálat egészét is vádlottak padjára szerették volna ültetni azzal, hogy az „antidemokratikus, félkatonai szervezet", mert szakmájukat szerető, fegyelmezett, szervezett emberekből tevődik össze. Kinek használt az az országban, hogy a közvéleményt már 1975-től a vízügyek, a vízügyiek ellen hangolták? Egyes kormányzati hibák következményeiért kétségtelenül kényelmes vétleneket okolni. A gyanúsítás és kétkedés szelleme előbb-utóbb biztonsági viszonyainkat is meggyengíti, és ennek következményeit már nem kicsinyelheti le senki. A képzettség, munkaszeretet, a fegyelmezett hozzáállás lebecsülése gazdasági vagy kormányzati rendszerre tekintet nélkül ássa alá nemcsak a „vétkes"-nek bélyegzett csoportok, szakmai közösségek tettrekészségét vagy önbecsülését, de áttételesen az egész társadalomét is . .. 3. Dégen Imre vízügypolitikai hagyatéka Dégen Imre vízügyi politikájának alapvonásait a következőkben jellemezhetjük: — A közgazdasági és társadalmi környezetbe illeszkedően megfogalmazható célok kijelölése, nem feledkezve meg e környezetrendszer formálásának igényéről, — Érzékeny figyelem a mindenkori fejlődés igényeire, mint ahogy az a vízminőség-védelem vagy a víztározások fejlesztése során történt, s mint ahogy már Dégen Imre vezetése idején előkészületek voltak a környezetvédelmi tevékenység jelentékenyebb kiterjesztésére. — A vízügyi hagyományok, a múlt értékeinek tisztelete, védelme, sőt: egyes esetekben fejlesztése is. E gyakorlati célú lépéseknek elméleti forrása vízkészleteink korlátozottságának és az abból fakadó, azon logikus következtetésnek a felismerése volt, hogy vízkészleteinkkel okszerűen és tervszerűen gazdálkodnunk kell. Az ipar és a közgazdaság szakértői külföldön is csak meglehetősen későn ébredtek rá, hogy a vízszükségletek nem alapozhatók egyedül és kizárólag a természetben megjelenő vízkészletekre, amelyek térben, időben véletlenszerűen és nagymértékben változnak, amelyek mennyiségükben csökkennek, minőségükben pedig rohamosan romlanak. Magyarország helyzete ezen a téren lényegesen rosszabb volt mindig, mint sok más országé, hiszen a nálunk felhasználható vízkészleteknek majd hogy nem az egésze külföldi eredetű. Ennek ellenére, a vizekkel való gazdálkodás területén hazánk óriási lemaradásban volt és van is, a nálunk fejlettebb országokhoz képest. Dégen Imre működése során igen nagy nyomatékkal mutatott rá, hogy a rohamosan növekvő vízigények és a természeti feltételek közti egyensúly csupán helyi jellegű, részbeavatkozásokkal, tartósan nem teremthető meg. A feszültségek feloldása a nagyobb térségek vízviszonyainak átfogó szabályozása útján, a véletlenszerűsége miatt kedvezőtlen vízjárást az emberi szükségletek javára átalakító vízgazdálkodási rendszerek létesítésével lehetséges. Rá kell térnünk ezért nekünk is a lefolyás szabályozására, a sokévi lefolyás átlagaival jellemezhető vízmennyiségek minél nagyobb hányadának hasznosítására. Kvassay Jenő fiatalkori tanulmányában, 1875ben utalt már rá, hogy ámbár az akkori időkben még szinte kizárólag a káros vizek eltávolítása a vízügyi tevékenység tárgya, az ő unokáinak idejében — vagyis a huszadik század közepén — gátak segítségével fogják a vizeket hasznosítás céljából visszatartani. Ennek a szemléletnek a folyamatossága jegyében szorgalmazta csaknem egy évszázaddal Kvassay Jenő jövőbe látó szavai után Dégen Imre is a tiszai és körösi duzzasztóművek és a hozzájuk tartozó öntöző- és vízszállító csatornarendszerek megépítését. 1975-ben éppen a Hidrológiai Közlönyben adott számot Dégen Imre arról is, hogy húszéves elnöki működésének ideje alatt épült meg a mintegy 300 völgyzáró gátas és síkvidéki tározónk nagyobbik része, s a kiskörei tározó teljes kiépülése után, a Balaton felényi víztérfogatnak megfelelő közel 1 km

3 víztömeget tározhatnak hazánk területén. A nagy térségek egységes vízgazdálkodási fejlesztésének fontos állomásaként értékelhette Dégen Imre a Tisza csatornázásának kívánatos, mielőbbi befejezését a csongrádi vízlépcső akkor közelinek látszó, de azóta sem megtörtént megépítésével. Ugyanakkor a Duna hazai szakaszának lépcsőzését is megoldandónak tartotta. Kvassay Jenő korában az ország számára a Vaskapu vízerő-hasznosítása lett volna a legelső feladatok egyike. Ezt az első világháborúig nem sikerült, megoldani, er-