Hidrológiai Közlöny 1990 (70. évfolyam)

4. szám - Vágás István: Dégen Imre (1910–1977), vízügyeink vezető mérnök

194 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1990 . 70. ÉVF. 3. SZÁM ket. Az viszont kétségtelen, hogy Mosonyi Emil működése ezen az úton — a vízgazdálkodási kerettervezéssel, a vízerő-hasznosítás kérdéseinek hangsúlyozásával, majd a többcélú Tisza-csatornázás kivitelezésének megindításával — jó feltételeket teremtett a teljes és oszthatatlan vízügyi szolgálat túlélésére. Ezek voltak azok az előzmények, amelyek mellett 1955 decemberében Dégen Imre átvette a magyar vízügyi szolgálat vezetését, s látta el azt egészen 1975 októberéig. 2. Dégen Imre élete és működése Dégen Imre 1910. november 8-án született Miskolcon. Mérnöki tanulmányokat folytatott Prágában és Bécsben, mely utóbb említett város műszaki egyetemén szerzett 1934-ben mérnöki képesítést. Az üldözések miatt 1945-ig csak magánmérnöki irodákban tevékenykedhetett. 1932-től vett részt politikai munkásmozgalmakban. 1945-ben így már az Ideiglenes Nemzeti Kormány szolgálatában volt a földbirtokreform végrehajtásának egyik műszaki szakértője, s nemsokára a földművesszövetkezeti mozgalom egyik fiatal vezéralakja. A Földművelésügyi Minisztérium vezetője kezdetben — főnökeként — a később történelmi szerepre jutó Nagy Imre volt. 1946 és 1955 között Dégen Imre az országos szövetkezeti központban töltött be különböző vezető állásokat. Voltak, akik ezért azt gondolták, hogy innen azért küldte a párt- és államvezetés éppen a vízügyi szolgálat élére, hogy kellően „megrendszabályozza" azt, hiszen a vízügyi szolgálat hosszabb idő óta élő egysége, összetartása, szakmai önérzete ismert volt a vezetők előtt, s nemigen rokonszenves. A borúlátó várakozások azonban nem teljesültek: minden másként alakult. 1956 februárjában és márciusában jeges árvíz fenyegetett a Duna magyar szakaszán. Súlyos lett a katasztrófa. A legutolsó évtized, sőt régebbi évtizedek töltésfejlesztési és -fenntartási mulasztásaiért akkor kellett egy egész országnak fizetnie. Dégen Imre, kor1. kép. Dégen Imre (VGI-fotó) mánybiztosi posztjáról annak a kevés szakembernek a tudására és gyakorlati ismereteire tartott számot, amely a sok nehézség és mellőzés, olykor üldözés ellenére, még megmaradt a vízügyek szolgálatában. A dunai jeges árvíz után Dégen Imre nagy szervezőmunkába kezdett. Helyreállította a szakemberek bizalmát. Több évre terjedő töltésfejlesztési munkába kezdett a Dunán, majd más folyókon is. Törvényerejű rendeletet készített elő a vízi társulatok újjászervezésére, ezzel ismét gazdát talált a helyi vízügyi feladatoknak. Elindította a társulati víz- és csatornamű-fejlesztést. Néhány év után megkezdte az új vízügyi törvény megalkotását, amely azután az Országgyűlés 1964. évi 4. törvényében vált hatályossá. Ez a jogi, de úgy is mondhatnánk: vízgazdálkodási alkotás mindazt az előremutató tartalmat átemelte a régi, még Kvassay Jenő hathatós közreműködésével megalkotott vízjogi törvényből, ami az időközbeni gazdasági és társadalmi változások után átvehető volt. Dégen Imre a vízminőség-védelem érdekében is fontos intézkedéseket tett. A szennyvizek intézményes tisztításának előmozdítására bevezette 1961-től a szennyező üzemek bírságolását. A vízgazdálkodási szemlélet érvényre juttatásával új és részletes, országos és területi irányultságú kerettervet dolgoztatott ki a szakemberek több évi munkájával. A vízügyi szolgálatnak ezzel hivatalos feladatává vált nemcsak a távlati tervek összehangolása, hanem a vízgazdálkodásunk egységes rendje és tervszerűsége szerinti létesítések szorgalmazása is. 1965-ben és 1970-ben a magyar vízügyi szolgálat az árvízvédekezésben olyan sikereket ért el, amelyek tekintélyét nemcsak idehaza emelték magasra, hanem azokban a környező országokban is, ahol a magyar árvízvédelmi osztagok enyhítették a bekövetkezett súlyos katasztrófákat. 1965-ben a Duna mellett egyedül csak a magyar szakaszon sikerült a töltések között megtartani az áradó vizet. 1970-ben a Tiszán, tehát a vízrendszer főfolyóján a gátszakadást, a második szegedi árvíz veszélyét sikerült elhárítani. 1970-ben azonban a Tisza mellékfolyóin a bekövetkezett árvízkatasztrófák mellett olyan méretű intézkedésekre is szükség volt, mint pl. Makó város lakosságának elszállítása. Az 1970. évi erőfeszítések és kétségtelen sikerek nyomán egyébként — az „új gazdasági mechanizmus" felszálló ágában — Dégen Imre személyében az ország egyik legnépszerűbb emberének számított, és az egész vízügyi szolgálatot is nagy tisztesség övezte. Két, személyes árvízi élményemet legyen szabad itt idéznem. 1965 júniusában a szigetközi védvonalról kellett valamiért a győri igazgatósági központba beutaznom, amúgy „munkaöltözékben és szolgálati karszalaggal". Győrött beléptem vásárolni egy vevőkkel teli boltba. A vevők minden kérésem nélkül előre engedtek, mondván, hogy akik biztonságukért fáradoznak, azok megérdemlik a megbecsülést. Szegeden, 1970 júniusában, egy moziban a híradó éppen az akkor folyó tiszai árvízvédekezést mutatta. Ennek láttán taps tört ki, ez Dégen Imre képének megjelenésekor fokozódott. Az emberek, az ország közvéleményének