Hidrológiai Közlöny 1990 (70. évfolyam)

4. szám - Vágás István: Dégen Imre (1910–1977), vízügyeink vezető mérnök

193 Dégen Imre (1910—1977), vízügyeink vezető mérnöke Vágás István Alsó-Tisza Vidéki Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság, Szeged, Pf.: 390., 6701 Kivonat: Dégen Imre, aki a magyar vízügyi szolgálat élén két évtizeden át vitt vezető sze­repet, 1990-ben lenne 80 éves. Ugyanbban az évben van az 1965. évi dunai és az 1970. évi tiszai árvízvédekezés 25., ill. 20. évfordulója, mely árvízvédekezések ered­ményessége nem kis részben Dégen Imre tevékenységéhez kapcsolódik. Dégen Imre életművének értékelésében szakmai irodalmunk még csak a kezdeteknél tart. A Hidrológiai Közlöny szerkesztőbizottsága és főszerkesztője vízügyeink jövőjét ille­tően is fontosnak tartja, ha a Hidrológiai Társaság egykori tiszteleti tagját művein és szellemi hagyatékán át is méltatja. Kulcsszavak: vízgazdálkodás, vízügyi történelem, Dégen Imre művei. 1. Bevezetés A magyar vízügyi szolgálat közel két évszázados története: a társadalom céljai és igényei által ve­zérelt, mindenkor több évtizedre sokoldalúan át­gondolt, de rendszerint kis lépésekben végrehaj­tott, országos, esetenként történelmi jelentőségű fejlesztő tevékenységek története. Ez a történet azonban másfelől a fejlődés által igazolt alapcélok érdekében vállalt kompromisszumok, az éppen ural­kodó gazdasági vagy eszmeáramlatokhoz való kény­telen, bár nem feltétlenül eredmény nélküli al­kalmazkodások története is. Vízügyi szolgálatunk felelős tényezői elgondolásaikban, terveikben igye­keztek ugyan elmenni a tudományosan mérlegelt műszaki lehetőségek határáig, de a cselekvésben, a végrehajtásban törekedtek az adott kor politi­kai, gazdasági adottságait figyelembe venni. Már Széchenyi István, Vásárhelyi Pál, valamint a tizenkilencedik század első felének vízimérnökei is tudták, hogy a magyar gazdaság európai szintű létbiztonságának csupán a megteremtése érdeké­ben is, legelőször a Tisza, annak mellékfolyói, és további más folyóink szabályozása, árvízmentesí­tése a megoldandó feladat, de a vízügyi fejleszté­seink ezzel még egyáltalában nem érhetnek véget. A belvízrendezés, az öntözés vagy a vízerő-hasz­nosítás azonnal sürgető szükséggé válik, mihelyt ezekhez az alapfeltételek adottak. A fejlődés mind­ezt pontosan igazolta: a különböző célú vízi mun­kálatok sorrendjét ugyan kétségtelenül a műsza­ki szükségszerűségek határozták meg, a végrehaj­tás lehetőségét, időpontjait viszont a gazdasági szükségszerűségek irányították. A múlt századi reformkorszak, majd az önkény­uralmi korszak után, az 1867-es kiegyezést köve­tően több évtizedes, dinamikus gazdasági fellen­dülést ért meg az ország. Amíg ez a fellendülés tartott, vízügyeink — Kvassay Jenő irányításával — átgondoltan és folyamatosan fejlődhettek. Az első világháború okozta összeomlásban, majd a 30­as évekre kiteljesedő gazdasági válságban, Sajó Elemér korában a vízügyeink már kényszerpályá­ra kerültek. Sajó Elemér ismerte akkor fel az öntözés jelentőségét és hívta fel a közvélemény és az ország kormányzatának figyelmét erre, és e kétségtelen, mindenki által elismert szükségleten keresztül érte el a vízügyek egységes fejlesztésé­nek elismertetését is. Az öntözés ezután sokáig „húzóágazata" maradt vízügyeinknek, gondoljunk csak az Orsz. öntözési Hivatal fennállására 1937 és 1948 között, Lampl Hugó és Németh Endre közvéleményformáló és elméleti munkásságára. Az öntözés vitte előre nemcsak a Tisza-csatornázás ügyét, hanem annak a Duna—Tisza-csatornáénak is, amely a hajózás érdekeit legalább annyira, (ha nem jobban is ennél) szolgálta voina. A 30-as évek végén a vízügyi szolgálat jelen­tőségét növelték azoknak a víztározási és vízerő­hasznosítási lehetőségeknek a kihasználási igényei, amelyek az ország később átmenetinek bizonyult területnövekedései által nyíltak meg. A fiatalon elhunyt Benedek Pál nevéhez a hegyvidéki, de az alföldi fejlesztésekkel összehangolt vízi munkála­tok megindítása fűződött, de néhány éven át — az öntözésekkel párhuzamosan — a víztározás és a vízerő-hasznosítás is a vízgazdálkodás leginkább ismert és becsült ágazatának számított közvé­leményünknél. A hegyvidéki területek elveszíté­se után sem csökkent új kormányzatunk és át­alakult közvéleményünk érdeklődése a vízerő-hasz­nosításnak — ezúttal már sík- vagy dombvidéki — fejlesztése iránt. Magyarázhatja ezt az ország teljes villamosításának szükségessége is, de ked­vezett ennek az a tény is, hogy a Szovjetunióban vagy Jugoszláviában nagy építkezéseket folytat­tak a vízienergia hasznosításáért. Mivel a szovjet építkezéseket „megideologizálták", s hazai támo­gatásukat a szovjet példa előnyösen segíthette, ke­vés nyilvánosság jutott azoknak a tényeknek, ame­lyek osztrák, svájci, NSZK-beli, francia, olasz vagy más európai vagy egyéb világrészbeli vízerőmű­építkezéseket tehettek volna a politikai példakép építkezései mellé. Ez az információs aránytalanság még ma is károsan befolyásolja közvéleményün-

Next

/
Thumbnails
Contents