Hidrológiai Közlöny 1990 (70. évfolyam)

2. szám - Vita - Zsuffa István: Kisebbségben

122 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1990 . 70. ÉVF. 3. SZAM CSURKA ISTVÁN: A győzelmes 1970-es tavaszi hadjárat néhány tanulsága Körülbelül azóta, amióta a szilveszteri rádió- és tévékabaré egy országos zárszámadás, egy pénzügyminiszteri költségvetési beszámoló, és egy történettudományi ítélet együttes igényével lép föl, körülbelül azóta a történelem is mintegy a kezére játszik a kabarécsinálóknak azzal, hogy minden évben előállít valami nagy horderejű eseményt, akár belföldit, akár külföldit, amiről még úgy is lehet viccelni, hogy meg sem szabad említeni. Az idei év igencsak kivétel lesz e tekintetben. Az év eseménye, elvitathatatlanul legnagyobb eseménye, az árvíz, nem kabarétéma. Még csak inteni sem kell a tréfamestereket, hogy a téma - tabu, maguktól, velük született erkölcsi érzéküktől indíttatva is kihagyják az árvíz-poénokat, sőt, ki sem találják őket. Ízlésük ezúttal a legszélesebb nemzeti közvélemény ízlésével találkozik. S ez igencsak érthető is: egy ilyen szemérmes természetű nép, amelyik ráadásul ennyit bajlódott a vízzel, egyáltalán nem kívánja. hogy a saját torzképét tükröztesse vissza az ártenger tükre. Hogy még az is. Az árvíz itt. századok óta immár nem csak károsultakat és áldozatokat, hanem elsősorban hősöket és hősi eposzokat teremt. A károsultakon segíteni kell. a hősöket pedig tisztelet kell hogy övezze. Jól van ez így? Nyilvánvalóan helyesen. A bajszenvedetteken valóban segíteni kell, a hősöknek pedig természetesen jár a tisztelet. Mégis - feltehető a kérdés miért kell a magyarságnak némi felszabadult jókedvűséget, egy-egy akár az öngúny által kiváltott mosolyt is megvonnia magától, ha mindez az árvízzel kapcsolatos? Hiszen ez egy nyert csata. Egy diadalmasan befejezett háború. Sőt, a század egyetlen magyar győzelem283 mel .végződött háborúja. Mi több, az időben akár hátrább is terjeszkedhetünk, s nemcsak a háborúkat, hanem a forradalmakat és szabadságharcokat is ideszámíthatjuk, akkor is ennek az idei árvíznek az elhárítása marad az egyetlen győzelem. Mert, hogy ez a mostani árvíz és az ellene való védekezés háború volt, igazi, általános mozgósítással járó. s méghozzá igazságos háború, az még az előtt sem lehit kétséges, aki mindvégig a hátországban tartózkodott, és egy pillanatra sem látta a „frontokat". Az idén a Tisza és minden nálunk beömlő mellékfolyója jóval az eddig mért mindenkori maximuma fölött tetőzött. Felállította egyéni rekordját minden Körös, a Túr. a Szamos, a Kraszna. mindkét Berettyó és a Maros is. Olyan volt az egész, mintha egy ördögi karmester, talán maga az Ördög vezényelte volna az árszólamokat. alighogy csendesült az egyik, beintett a másiknak, s együttes zúgással, bómböléssel töltötték meg a Tisza völgyét. S ennek ellenére mégis csak azt a néhány határmenti községet öntötte el a víz, azokat is úgy. hogy a pusztító ár egy része a határon ömlött át. A kár így is óriási, isten ments, hogy lekicsinyeljük, de ha azt is mérlegeljük, hogy ugyanez az elképesztően magas vízállás mekkora kárt is tehetett volna, mégis csak szerénynek kell mondanunk ezt a háborús veszteséget. Számos olyan község és város volt ugyanis ebben az árvízben a végsőkig veszélyeztetve, amelyik közül akár csak egy védelmének a feladása, elöntése nagyobb kárt okozott volna emberi életben és anyagiakban egyaránt. Csak a legnagyobbakat említve: Körösladány, Szeghalom, Makó és Szeged. Hogy ez milyen nagy, szinte csodával határos eredmény, itt Magyarországon, a szervezettségnek ezen a - ne mondjuk meg milyen magas - fokán álló országban, azt csak az tudja felfogni igazán, aki látta már ugyanennek az országnak a fővárosát télen, amikor leesik egy nagyobb adag hó és megbénul a közlekedés, és bedöglött autóbuszok vesztegelnek piszkos hóbuckák között, és a lakosság vacogva szidalmazza az illetékeseket - de nem söpri el a havat. Az árvíz és elsősorban az ellene való védekezés, t dolog természeténél fogva, sok tekintetben hasonlít a háborúhoz és a háborús állapotokhoz. Egyáltalán nem alaptalan tehát, hogy az árvíz, elsősorban az érintett területeken, de egyebütt is, szinte az egész országban háborús hangulatot váltott ki. A tudósítók a haditudósítók nyelvén számoltak be élményeikről a sajtóban. „Front", „kitelepítés", „menekültek", „frontváros" voltak az ismétlődő kifejezések, s korántsem légből kapottan. Valóban sor került kitelepítésekre, s a védekezés központjaiban háborús méretű védekező egységeket vontak össze. A hasonlóság további, sőt mondhatni legfontosabb eleme aztán a katonaság jelenléte volt. A védekezésben, a mentésben az első mindenütt a katonaság volt. Mi tehát a különös és az említésre, kérdésfeltevésre méltó ebben az árvíz nyomán támadt háborús hangulatban, ha egyszer annyi a valódi hasonlóság, s az egész a dolog természetéből következik? Az, hogy senki nem ütközött meg rajta. A közönség minden rétege éppen olyan természetesnek vélte a „háború" tényét, mint azok a zömében fiatal tudósítók, akik a lelkesült „haditudósitásokat" írták, s akik többnyire karonülő csecsemők voltak még akkor, amikor a valódi frontokról jöttek a nem éppen a való helyzetet tükröző, de műfajukat illetően mégiscsak valódi haditudósitások. 1970-ben, huszonöt évvel a háború befejezése után az ifjúság (a huszonöt éven aluliak) magától értetődő természetességgel illeszkedett bele egy katonai és háborús szabályzatok szerint működő gépezetbe, sőt meglepő lelkesedést tanúsított e háború iránt. Az ifjúság, a fiatal tudósítók lelkesültsége indokolt. A fiatalság szereti a rendkívüli helyzeteket, az izgalmas eseményeket, ahol megmutathatja virtusát. A szélesebb közvélemény megrendülés, sőt berzenkedés nélküli beletörődése a háború fogalmának a feltámadásába azonban már sokkal inkább elgondolkoztató. Azok az idősebb nemzedékek sem ütköznek meg a háborús jelzőkön, amelyek a legtöbbet szenvedtek az elmúlt háborúban, sőt, háborúkban, s amely generációk egyedei személyes tapasztalataikból is nagyon jól tudják, hogy a valódi háborúban azért sokkal kevesebb a romantika és több a halál, mint ebben a most kialakult árvízi háborúban. Hát nem volt elég? Hát nem az lett volna inkább a várható, hogy a magyarság hallani sem akar „frontokról", „frontvárosokról", hogy a vészt hasonlítás nélkül, sőt, minden háborús hasonlatot elutasítva éli át, hogy az árvíz ellen inkább békés és civil erőit mozgósítja? Ügy látszik, nem tudjuk még pontosan, sőt, talán még hozzávetőlegesen sem, milyen ösztönök. szándékok és elfojtott erők munkálnak a társadalom lelkében. Huszonöt évvel a háború után az a magyar társadalom, amelyiknek bizonyos rétegei még háborús filmeket sem szívesen néznek meg. magától értetődő természetességgel fogadta el az árvíz és a háború közé tett egyenlőségjelet. Annál is meglepőbb ez, mert egy már több mint egy évtizede tartó békekorszakot szakított meg ez a tavaszi, koranyári felbolydulás. Európa, s benne Magyarország, a háború befejezése óta. a néhány ismert, átélt megrázkódtatást kivéve, lényegében békében él. Az ország vezetésének uralkodó, és az egész nemzet által egyöntetűen helyeselt törekvése a békére, a béke megőrzésére való törekvés. A világ más tájain dörgő fegyverek zaja csak hírcsatornákon át jut el hozzánk, az itteni békés életet lényegében nem befolyásolja, béke jellegét nem veszi el a harcoló Vietnamnak nyújtott erkölcsi és anyagi támogatás, sem semmilyen más harcoló félnek nyújtott segítség. Békekorszak ez, s most az árvíz levonultával újra csak az, Joggal lehetett volna tehát azt feltételezni, sőt, attól félni, hogy ennek a békeállapotban levő társadalomnak meghaladja az erejét az árvíz elhárításához szükséges háborús szintű mozgósítás. Nem ez történt, sőt, egyáltalán nem ez történt. Kiderült, hogy vannak ebben az országban bizo285 nyos csendben működő szervezetek, mint például a Polgári Védelmi Szervezet, vagy és elsősorban a vízügy, amelyek adott pillanatban rendkívüli teljesítményekre, rendkívüli háborús teljesítményekre képesek. De, kiderült más is. A különböző vízügyi igazgatóságok napijelentéseinek utolsó mondata rendszerint így hangzott: „a védekezésben X fő vett részt". Az „X" hol húsz-, hol harmincezer embert jelentett, hol annál is többet, a lényeges az, hogy a védekezésben ott. ahol kellett, mindig annyi ember vett részt, amennyire szükség volt. Egyetlen homokzsák sem maradt töltetlen azért, mert nem volt, aki megtöltse. Egyetlen buzgár sem fakadhatott fel, hogy valaki azonnal észre ne vegye. Ha a körülmények folytán a követ, a homokzsákot, a védelmi anyagot valahol csak kézről kézre adogatva lehetett a vészes helyre eljuttatni, az élő szállítólánc sehol sem volt foghíjas. S mindez ugyanabban az országban történt, ahol egy körúti aluljárót évekig építenek, ahol megkezdett építkezések hónapokig állnak munkaerőhiány miatt, mindez azokon a vidékeken történt, ahol nem is olyan régen még egyáltalán nem volt szokatlan látvány a határban a télen még lábon álló végtelen kukoricatábla, az elszállítatlan termény, a kiszóratlan, pusztuló műtrágya. Elég indok erre a hirtelen támadt készenlétre, cselekvőkészségre, fegyelemre a vész hívó szava? Egyáltalán nem. Hiába van meg ugyanis az akarat egy társadalomban, felkelni a hívó szóra és cselekedni, ha szervei, szervezete (mondjuk ezúttal divatos mai szóval?), struktúrája nem teszi lehetővé a gyors és hatékony cselekvést. Nem valószínű, hogy ugyanez a magyar társadalom tizenkét-tizenhárom évvel, tehát az egységes, általános termelőszövetkezeti rendszer bevezetése előtt is ugyanilyen eredményesen tudott volna védekezni. Miért? Talán bizony egy kisgazdát nem visz ki a szíve a gátra, ha megkondul a vészharang? Vagy talán nem lehet őt kiparancsolni oda? Dehogyisnem! Valószínűleg még parancsolni sem kellene neki. Csakhogy egy ilyen árvízi, azaz háborús helyzetben a védekezés eredményessége szempontjából a legfontosabb tényező a cselekvés gyorsasága. Ha a személyében, vagyonában nem is közvetlenül veszélyeztetett „közerőnek", példának okáért nem is az elnöke, hanem csak a brigádvezetője mondja meg. hogy hagyhatja az éppen esedékes szénakaszálást és irány a gát, a „közerő" nyilván sokkal hamarabb odaér a tetthelyre, mintha neki magának kell eldöntenie, hogy levágja-e azt a szénát - a sajátját - előbb, s aztán menjen, vagy menjen rögvest. Ezt a példát nem kell tovább magyarázni. Tény az. hogy ma Magyarországon minden ember mozgósítható. Nem katonailag, mert ez természetes, benne van az alkotmányban, hanem mint polgári személy, mint munkaerő, mint dolgozó. Ez a fajta mozgósítás csak annyiban különbözik a háborústól, hogy nem fegyvert, hanem lapátot nyomnak a mozgósított egyén kezébe. 284 286